Kultúra és digitális környezet

„A számítógép a legalkalmasabb eszköz azon érzéseink közvetítéséhez, amelyeket meg szeretnénk osztani másokkal.”
(Steve Jobs)

Az ember kénytelen reflektálni önmagára. A filozófia, a nevelés – de még általánosabban: a gondolkodás – története nem választható le arról a néha megtörő, ám mindig visszatérő gondolati szálról, amely azt vizsgálja, mi teszi valójában emberré az embert. Attól függően, hogy mely diszciplína jelenti a kiindulópontot, különböző válaszok alkothatók a kérdésre, így eltérő szempontok és elméleti kritériumok szerint keres választ az antropológia, a pszichológia, vagy éppen a neurobiológia. Található azonban egy jelenség, amely a különféle megközelítések jelentős részében visszatér: a kultúra. Az ember kultúrát alkotó lény, aki nem csupán a számára adott természeti környezetben él, hanem létrehoz mellé egy újabb, az emberek közössége által alkotott környezetet a kulturális elemek sokaságából.

Merlin Donald (2001) kultúraelméletében a kognitív struktúra és a kultúra sokrétű kapcsolatát mutatja ki. Ennek értelmében nem csupán az ember rendelkezhet kultúrával, hanem más élőlények is, amennyiben egyrészt reprezentációs rendszereket, másrészt kommunikációs eszközöket használnak. Ezek sajátosságait az adott élőlény idegrendszeri meghatározottságai, ennek nyomán pedig kognitív struktúrája határozza meg. Ami a modern ember kultúráját illeti, annak létrejöttében éppolyan változások szerepét emeli ki, melyeket Ramachandran (2011) fázisátalakulásoknak nevez, ám tőle eltérően markánsan az emlékezeti és a reprezentációs rendszer azon gyökeres módosulásaihoz köt, melyek jelentős idegrendszeri adaptációk mentén azonosíthatók.

Elképzelése szerint négy fázis, így három átalakulás jellemzi a kulturális fejlődést. Az epizodikus kultúra a tanult cselekvési minták reprezentációjára épül (procedurális emlékezet), és az állatvilágban számos fajnál, nem csupán az emlősöknél figyelhető meg. Az epizódok vagy tevékenységminták elsősorban a környezet vizuális jellegzetességeihez kapcsolódnak és erőteljesen korlátozott kommunikációs lehetőségeket nyújtanak. Az epizodikusra ráépülő mimetikus kultúra – amely már kifejezetten a főemlősökre jellemző – ezeket a korlátokat tágítja azzal, hogy egy újabb adaptációval összekapcsolódik az epizodikus és a procedurális emlékezet. Az e kultúrára jellemző sajátos reprezentáció a cselekvések jellegzetességeit kiemelve egy megfigyelhető kommunikációs aktivitást eredményez, amelynek célja a tevékenységek vagy azok egyes aspektusainak utánzása.

Az ember esetében a nyelv megjelenésével következik be egy újabb lényeges változás, amely az újabb kommunikációs eszköz segítségével szimbolikus reprezentációk kialakítását és átadását teszi lehetővé. A mitikus kultúrában a cselekedetek reprezentációi a szimbolikus reprezentációk által közvetített narratívákban valósulnak meg, amelyek egyszerre képesek integrálni a korábbi epizodikus és mimetikus cselekményelemeket, valamint absztrahálni az összetevőket, így a gondolkodás és a kommunikáció fejlett eszközét jelentik. Bár Donald négy különböző kultúráról ír, a kultúra tényleges magyarázatához a negyedik tekinthető igazán relevánsnak. A teoretikus kultúra ugyanis a külső reprezentációs tárak megjelenéséhez kapcsolódik, melyek a kognitív funkciókat is részben külsővé teszik. A biológiai emlékezet, amely kizárólag az élőlény élettartamában értelmezhető, ezzel az adaptációval kitágul, és a kultúra alapját jelentő, interperszonálisan megosztható emlékezeti rendszereket hozhat létre.

Az újítás, amellyel az ember külső emlékezeti tárakat alkotott, a korábbi természeti-fizikai környezet mellé egy újabb környezet megjelenését eredményezte. Ennek jelentősége abban ragadható meg, hogy a környezetben megjelenő kulturális elemek erőteljes hatást gyakorolnak az ember kognitív működésére, a korábbi átmenetekhez képest lényegesen gyorsabban módosítják annak sajátosságait. Ugyancsak erőteljes katalizátorként működött közre az is, hogy a külsővé tétel egyben a hozzáférhetőséget is kiszélesítette, így a kognitív működésben nagyobb hangsúlyt kaphattak a társas stratégiák, ezzel pedig megjelenhettek az interaktív és intézményesített gondolkodás és tudásmegosztás alapjai. Donald ezzel kapcsolatban az írás szerepére hivatkozik: a rögzítettség olyan új lehetőségeket teremtett meg a gondolkodásban, mint a reflexió vagy a történeti szemlélet, de egyben megnyílt az út a bonyolultabb társas struktúrák kialakítása felé is a törvények, szerződések vagy éppen az üzleti könyvelés rögzítésével. Nemkülönben lényeges hajtóerő fedezhető fel mindebben a tudományos és a technikai fejlődés irányában is, hiszen az eredmények rögzítése, majd az azokon gyakorolt kritika éppúgy az írásra van utalva, mint azon bonyolultabb struktúrák átlátása, amelyekhez a biológiai memória kevésnek bizonyulna – legyen szó akár a tudományos elméletekről vagy a természeti törvények összefüggéseinek leírásairól, akár a technikai fejlődés mérnöki eredményeiről, újításairól.

Azok az emlékezeti és kognitív funkciók, amelyek korábban egy biológiai alapú idegrendszeren belül alakultak ki, a kulturális változás révén fokozatosan kívülre kerülnek és megváltoznak. A funkciók sajátosságait a környezeti sajátosságok határozzák meg: az élőlénynek egy adott környezetben kell életben maradnia és szaporodási sikereket elérnie, ami eleinte a természeti környezetet jelentette. A kultúra azonban egy olyan újabb környezetet hoz létre, amely az élőlény életbenmaradási esélyeit a természeti környezettől való fokozatos elkülönítésével növeli, míg a változással párhuzamosan az élőlény kognitív stratégiái lassanként az újabb környezethez adaptálódnak. A teoretikus kultúra esetén ez elsősorban az írott környezet. De mi történik azonban akkor, amikor egy olyan kulturális változás következik be, amely egyenesen a korábbi emlékezeti, reprezentációs és kommunikációs eszközök teljes integrációján alapul? Az ember számára egy új környezet jelenik meg: a digitális környezet.

Donald értelmezése szerint a kultúra a kognitív működés terméke, ugyanakkor a kultúra változása visszahat a kognitív működésre – azaz, a kettő koevolúciójáról van szó. Maga is úgy véli, hogy a jelenkor teoretikus kultúrájában a világméretű elektronikus információs rendszer egyre meghatározóbbá válik, ám ezt nem egy új kulturális fázisként értelmezi, hanem a teoretikus kultúra kiterjesztésének. Ha azonban az írás kialakulása fázisátalakulásként értelmezhető, akkor az elektronikus hálózatok összetett információs rendszere teljes joggal tekinthető ugyancsak annak.

Valójában arról van szó, hogy az elektronikus információs hálózatok csak nehézkesen helyezhetőek el a kultúrafejlődés különböző lépcsőfokokat feltételező rendszerében. A kultúra az idegrendszer változásain, az egyre összetettebbé váló – de biológiai alapokra épülő – kognitív struktúrák fejlődésén, adaptációk egész során nyugszik. Filozófiai oldalról, az ember esetében egy „szellemi” szféraként, a gondolkodás mint tevékenység során létrejövő közös intellektuális világként értelmezhető, melynek egyes produktumai visszahatnak a gondolkodásra. Kétségtelen hogy az elektronikus információs hálózatok ugyancsak e tevékenység termékei. Megfigyelhető azonban mindemellett egy olyan minőségi változás is, amely az elektronikus hálózatokat új szintre emeli. Amennyiben ugyanis a kultúrát egy olyan környezetként értelmezzük, mely a természeti-fizikai környezet mellé másodikként járul, vajon tekinthetjük-e részének az elektronikus hálózatokat? Álláspontom szerint azért nem, mert míg a természeti és kulturális környezet egymás mellett létezik és az élőlény kognitív működésének két elkülöníthető aspektusát képezi, addig az elektronikus információs hálózatok működése a két rész átfedésében megy végbe, így nem illeszthető be ebbe az elméleti keretbe. Az elektronikus információs hálózatok ezért egy új környezetet képeznek, amelyet digitális környezetként értelmezhetünk.

Egy más megközelítésben, Karl Popper (1983) az evolúciós ismeretelmélet képviselőjeként Donaldhoz hasonlóan adaptációk sorához köti az ember kognitív struktúráinak kialakulását. Amikor a három világ elméletében különválasztja a fizikai létezők, az emberi elmében fellépő tudatállapotok és az objektivált szellemi termékek világát, ez utóbbival, a harmadik világgal a kulturális környezethez hasonló világot hoz létre. A kognitív struktúrák adaptációjában a szelekciós nyomást az első és a harmadik világ – vagy másképp: környezet – jelenti. A probléma itt is hasonló: az információs hálózatok nehézkesen sorolhatók egyértelműen az egyikbe, inkább egyszerre tartozhatnak a fizikai létezők (számítógépek, mobiltelefonok és egyéb eszközök, melyek használatában az ember a fizikai környezet megismeréséhez kialakított kognitív stratégiákat alkalmaz), valamint az objektivált szellemi termékek vagy tudás világába (a hálózatokon megjelenő összetett információ, amelynek értelmezéséhez a kulturális környezet megismeréséhez kialakított kognitív stratégiákra hagyatkozik). Nem csupán a hálózatok esetében gyakran hangoztatott megkülönböztetésről, hordozó és információ, vagy az internetnél maga az internet mint hálózatba integrált számítástechnikai eszközök, valamint a világháló mint webhelyek, honlapok és adatbázisok elkülönítéséről van itt szó. A digitális környezet az ember teljes kognitív struktúráját befolyásolja azzal, hogy szenzorikus és gondolati tevékenységeit az elektronikus információs hálózatokra fókuszálja.

Lényeges kiemelni, hogy a digitális környezetre történő hivatkozás nem jelenti egy közös szellemi szféra, az egyének gondolati tevékenységéből kiemelkedő, azok felett álló tisztán szellemi közeg feltételezését – annak ellenére, hogy e környezet látszólag biztosítja ennek feltételeit, így könnyen értelmezhető e módon. Így például Teilhard de Chardin (1980) nooszférája, amely egy közös tudati szféra, az egymással mind sokrétűbb kapcsolatba kerülő egyéni tudatok felett kialakuló szellemi világ, értelmezhető ugyan az internet egy előképeként, ám sem működésében, sem hatásában nem állítható zökkenőmentesen párhuzamba azzal. A nooszféra egy, az anyagtól már-már függetlenedő, mindent átfogó szellemi létező, a tudati fejlődés végpontja. Ezzel szemben az internet adott céllal létrehozott, de sajátos fejlődést tükröző, az eredeti céltól lényegesen eltérő funkciókat betöltő hálózattá alakult, amely inkább mutat koevolúciós vonásokat az ember kognitív képességeivel, mintsem egy ideális szellemi állapot felé tartó fejlődést.

Az evolúciós megközelítés más szempontból hasznosnak tűnhet. A biológiai szervezetek az önszerveződés révén sajátos rend szerint épülnek fel, amelyben alkalmazkodnak környezetükhöz. A jelenlegi elektronikus információs hálózatok ugyancsak az önszerveződésre utaló jeleket mutatnak, annak ellenére, hogy egyes elemeik tervezettek – így olyan funkciók és tulajdonságok jelenhetnek meg működésükben, amelyek a hálózatos önszerveződés eredményei. Gackenbach (2007) lehetségesnek tartja, hogy az internetet mint önszerveződő hálózatot a biológiához hasonló módon lehessen vizsgálni, akár úgy, hogy rajta keresztül a biológiai rendszerek működésére vonatkozó tudás is bővülhessen. Ebben az értelemben az internet nem lehet csupán a technológia eszköze vagy a kultúra „élő” médiuma, hanem a kultúrától független, saját működéséből fakadó szervezettséget felmutató rendszer.

Kultúra és technológia

A kommunikációelmélet terén mind a filozófia, mind a szociológia oldaláról számos elmélet született arról, hogy az elektronikus kommunikáció 20. századi megjelenése, majd a számítógépek terjedésével egyre jobban kiszélesedő digitális átalakulás egyaránt alapvetően változtatja meg az ember társas viszonyait és kognitív struktúráját. Marshall McLuhan (2001 [1962]) erőteljes vitát és számos (jogos) kritikát kiváltó könyvében, A Gutenberggalaxisban az elsők között írt arról, miként határozzák meg a médiumok, különösen a tömegmédiumok jellemzői az egyén gondolkodását, életmódját, társas viselkedését. A kötet elsősorban a televízió ugrásszerű, világméretű terjedésére reflektál, így míg McLuhan a könyveken alapuló kultúra helyét átvevő elektronikusés tömegkommunikáció lényegi átalakulására koncentrál, úgy a csupán néhány évtizeddel később megjelenő Az internetgalaxisban (Castells, 2001) már a hálózatos kommunikáció következményeire kerülhet a hangsúly.

McLuhan a kommunikációs technológia, tágabb értelemben a médiumok változása szerint korszakolja a kulturális fejlődést: a törzsi korszakot (a szóbeliség korát) a kézírásos írásbeliség követte, majd az újabb technológiák a tipográfiai, végül az elektronikus kort eredményezték. McLuhan a médium kifejezést csaknem általánosságban minden technikai eszközre alkalmazza azzal érvelve, hogy ezen eszközök tartalommal ugyan nem rendelkeznek, ám éppúgy befolyásolják az emberek cselekvési módjait, ahogy az információt közvetítő médiumok (McLuhan 1964) – végül is, „a médium maga az üzenet” (7. o.). Az elektronikus kor a megelőző korszakokhoz képest erőteljesebben alakítja át az ember észlelését, és folyamatossá is teszi a technikai változást a médiumok újabb formáinak megjelenésével (a korábbi médiumok leginkább egy-egy szenzorikus modalitásra szorítkoztak, az elektronikus médiumok azonban több emberi érzékszerv stimulálására képesek). A kommunikáció mindenütt jelen van: az elektronikus médiumok az ember mindennapi életének valamennyi területét meghódítják, és globálisan hozzák kapcsolatba a korábban elszigetelten élő egyéneket, közösségeket, megváltoztatva ezzel az egyén számára tér és idő korábbi struktúráit.

Bár itt még nem is lehet szó azokról az elektronikus információs hálózatokról, amelyek a mai digitális környezetet jellemzik, McLuhan sok tekintetben azokhoz hasonlóan írja le az elektronikus médiumok világát. Ami itt érdekes, az a technológiai determinizmusból eredő – néha egyoldalú – elemzés, mely gyökeresen más, mint a kultúra és a megismerőképességek kapcsolatán alapuló magyarázat. Castells (2001) kissé lazítva ugyan a determinista szemléleten, de lényegében ugyanezt viszi tovább a hálózatos társadalom vizsgálatában. Számára az elektronikus kommunikáció hálózatos jellege lesz az, ami meghatározza a mai ember kulturális, kognitív és társas jellegzetességeit, így az internet mint globálisan átfogó, hálózatos logika szerint felépülő technikai újítás formálja át a kultúrát. Szociológusként azonban a hálózat szóval a társas kapcsolatok hálózatos jellegére is utal, amely ebben az esetben összetalálkozik az alkalmazott technológia sajátosságaival. Lényeges ez az utalás abból a szempontból is, hogy az ember társas képességeinek módosulásai nem csupán a biológiai evolúció, hanem a kulturális változás egyes időszakaihoz köthetők.

A technológiai determinizmus szerint az elektronikus információs hálózatok nem egyszerűen a megismerés vagy az információfeldolgozás eszközei, hanem az ember számára egy átfogó tapasztalati világot jelentenek. Mivel a környezet megismerése során felhasznált információ döntően e hálózatokból származik, ezért a hálózatos szerveződés hatással van a kognitív struktúrákra és a kultúrára. A hálózatban élő ember tevékenysége, kommunikációja, kultúrája egyaránt hálózatos sajátosságokat tükröz.

A hálózatok megjelenése szembetűnővé teszi technológia és kultúra sokrétű kapcsolatrendszerét azzal, hogy a korábbi kommunikációs technológiákat sajátos módon ötvözi. Amikor a kultúrát a technológiai újítások alapján korszakolják, könnyen elfedhető, hogy a korábbi és az újabb technológia gyakran együtt létezik. Lényeges ugyanakkor szem előtt tartani, hogy a korábbi technológia ritkán tűnik el teljesen, azonban megváltozhat funkciója. A médiumok esetében jól megfigyelhető, hogy a korábbi kommunikációs technológia fennmarad, ám új funkciót kap vagy integrálódik egy újabb technológiába, miként ez történt például a televíziós műsorszórással mint médiummal az internet elterjedését követően. Bár az új funkció a régire épül, a használat (vagy még inkább a felhasználás) jellemzői megváltoznak.

Koevolúciós folyamatok

Az elektronikus információs hálózatok iménti három fő megközelítéséből – az evolúciós, a kulturális és a kommunikációelméleti paradigmából – kitűnik, hogy a digitális környezet helyes megértéséhez figyelembe kell venni kultúra, technika (vagy technológia) és az emberi kognitív képességek kölcsönös meghatározottságát. A technológiai determinizmus a technikai eszközök elsődleges meghatározó voltát hangsúlyozza: az információ kezeléséhez felhasznált eszközök meghatározzák a teljes emberi kultúrát azáltal, hogy átformálják az emberek mindennapi életét, beleértve az élet különböző színterein alkalmazott cselekvéseket, intézményeket. A kommunikációs eszközök kiemelkedő szerepet játszanak ebben azzal, hogy mint médiumok az ember érzékelését befolyásolják. McLuhan a médiumokat az érzékelés kiterjesztésének tekinti, melyek így hatással vannak a kognitív feldolgozásra, a gondolkodásra – ezáltal pedig gyökeresen képesek megváltoztatni a kultúrát. Csakhogy ez az elképzelés elfeledkezik arról, hogy a technológia és a technikai eszközök maguk is kulturális változás termékei, melyek a kognitív képességek és tudományos eredmények nélkül nem jöhettek volna létre.

Más oldalról, a kulturális determinizmus a kultúra elsődlegességét hangsúlyozza. Donald (2001) ide sorolható elképzelésén túlmenően, a kulturális antropológiában egy időben markánsan megjelenő irányzat szerint is (ld. pl. Boas 1940; Mead – Metraux 1953) az ember magatartásmintáit, kognitív stratégiáit a kultúra határozza meg. A kultúra nem pusztán az ember környezetének egyfajta tükröződése, hanem magas szintű absztrakció, amely az ember élővilágától csaknem függetlenül értelmezhető, s mint ilyen, meghatározza annak módozatait, miként látja az ember saját természeti és társas világát, milyen kognitív stratégiákat alkalmaz, miként gondolkodik, és hogyan szervezi meg mindennapi életét. Ebben az elméleti keretben a technika helye a kulturális termékek sorában van: a kultúrától függ, milyen technológiákat és eszközöket alkalmaz, akár a kommunikáció, akár más tevékenységek tekintetében. Ezáltal viszont elfeledkezik arról, hogy a technológia lehetőségei együtt járhatnak a kultúra lehetőségeivel, és a technika változása gyakran olyan új kulturális termékek előtt nyitja meg az utat, amelyek a megelőző tudományos és technikai újítások nélkül nem is jöhettek volna létre.

Hasonló eredményre lehet jutni akkor is, ha a technológiai változásokat nem a kultúrával, hanem a társadalmi struktúra változásaival állítjuk párhuzamba. Minél összetettebb és bonyolultabb egy közösség struktúrája, annál inkább szükség van a megfelelő irányítása, melyet a technológia biztosíthat. Rowland (1997) szerint a hatékony kommunikációs eszközök és a tömegtájékoztatás technológiája annak érdekében jött létre, hogy a társadalmi kontrollt biztosítsa. Az egyirányú információterjedés ellenőrizhetővé teszi a kommunikációs folyamatokat, sikeresen működteti a tömegtársadalmakat, a visszacsatolás legfeljebb illuzórikusan jelenhetett meg. A horizontális kapcsolatok kiépülésével azonban (a telefon elterjedésétől kezdődően) a központi kontroll megszűnik, és a társadalmi struktúra inkább önszerveződő jelleget vesz fel. De vajon valóban a társadalmi struktúra változása hívta életre a technológiai újításokat a kommunikációban és a tömegtájékoztatásban? Úgy tűnik, hasonlóan joggal értelmezhetőek a folyamatok determinista módon akár a társadalom, akár a kultúra, akár a technológia oldaláról.

Kézenfekvőnek tűnik tehát a javaslat, hogy a determinizmus különböző nézőpontjai helyett a koevolúció értelmezési keretét alkalmazzuk. A kognitív képességeket és stratégiákat meghatározza a megismerő ember környezete, hiszen azok az abban való sikeres fennmaradás szelekciós nyomása alatt fejlődtek ki. A kultúra kiegészíti ezt a környezetet olyan mesterséges (fizikai vagy elméleti) elemekkel, amelyek újabb adaptációkat eredményeznek a kognitív képességek terén. Ezen adaptációk viszont lehetőséget nyitnak a környezet még hatékonyabb manipulálására, újabb kulturális elemek létrehozására – s így a természeti környezettől eltérően, ahol egyirányú a szelekciós nyomás, a kultúra a kognitív képességekkel együttesen, egymást kölcsönösen befolyásolva változik. A digitális környezet megjelenése mérföldkövet jelenthet ebben a folyamatban azáltal, hogy az ember mindennapjait átfogóan befolyásolva, megkerülhetetlen módon jelen legyen az egyén életében; ezáltal az egyén maga is mindinkább a digitális környezet részévé válik. Egyet lehet érteni azzal, hogy a digitális környezet megértéséhez mindig szem előtt kell tartani a szélesebb társas, kulturális és technológiai kontextust, ám félrevezető lehet, ha ezek egyikét tekintjük meghatározónak. Ezért jó kiindulópont a biológia: a megismerő egyén az evolúciós előtörténete során kialakított kognitív struktúrákat alkalmazza, amelyek a környezet változása nyomán bekövetkező szelekciós nyomásra átformálódnak – a mesterséges, jelen esetben a digitális környezet hasonló módon hat a megismerőképességekre. Ramachandran (2011) javaslata, amely szerint a biológiai szerveződések vizsgálatában struktúra, funkció és eredet kérdése egyetlen egységben tekintendő, a digitális környezetben élő ember kognitív struktúráinak megértésére is alkalmazható.

Ennek az új környezetnek a megjelenése ugyanis lényeges adaptációs folyamatokat indított be, amelynek eredményeképpen a meglévő kognitív struktúrák is átszerveződnek. Andy Clark (2004) a teljese emberi elme újraszerveződéséről ír, amikor az embert „természetes kiborg”-nak nevezi: az egyetlen olyan (ismert) faj, amely mesterséges kognitív eszközökkel tágítja képességeit, mivel egyfajta veleszületett (természetes) hajlamot mutat a kulturális környezet kialakítására. A kultúra itt egyszerre környezet és a kognitív változásokat ösztönző katalizátor. Létrehozásával az ember meglévő természetes megismerőképességei mellett kiegészítésképp mesterséges kiterjesztéseket alkalmaz, tevékenységében pedig egyre inkább a mesterséges eszközökre támaszkodik. A digitális környezet révén a biológiai szelekció során kialakult kognitív képességeket a külsővé tett információfeldolgozás segítségével alakítja át (de hasonló folyamat írható le a korábbi kulturális változások kapcsán is, például az írás vagy a könyvnyomtatás esetében). Az elektronikus információs hálózatok révén a „természetes kiborgok” maguk is hálózatokat alkotnak, ezáltal a kognitív képességek kiterjesztése még átfogóbb módon valósulhat meg. A hálózatosodás jelensége és az elektronikus információ mindenütt jelenvalósága okán Rheingold (2012) egyenesen „kiborg műveltséget” emleget, amely magában foglalja azokat a kognitív és társas képességeket, amelyek kiterjesztik a gondolkodás, a kommunikáció, a társas cselekvés korábbi formáit; de ezáltal egyben gyökeresen meg is változtatják mindazt, ahogy kultúráról, tudományról, társadalomról, vagy éppen az etikus viselkedésről korábban gondolkodtak.

A „kiborg” fogalmának alkalmazása inkább a figyelem felkeltése vagy a divatos nyelvhasználat miatt van, és könnyen félrevezető is lehet. Nehéz azzal vitatkozni, hogy az ember régóta támogatja kognitív képességeit az észlelés, a kommunikáció vagy az emlékezet kiterjesztésére szolgáló mesterséges eszközökkel, amelyek valóban a kognitív feldolgozás részeivé váltak – ennyiben valóban tekinthető kiborgnak. Ahogy Donna Haraway a Kiborg kiáltványban felhívja rá a figyelmet, ember és technológia keveredése nem csupán fikció, hanem a társadalmi valóság terméke is lehet (Haraway 1991. 149.). A kiborg ebben az értelemben tükrözi azt a felfogást, ahogyan az ember saját természetes (biológiai) és mesterséges világának keveredését látja. Ezen értelmezés szerint a kiborg fogalmának használata az elektronikus információs hálózatok hatására átalakult emberképre utal. Haraway amellett érvel, hogy az emberi test mechanikus és elektronikus kiterjesztésével elmosódik a határ organizmus és gép között, a biológiai szervezet és a technológiai mechanizmus összeolvad. Bizonyos mértékig ez el is fogadható, hiszen a szerszámhasználat megjelenése óta a biológiai organizmusok (nem is csupán az emberek) testi és kognitív képességeik támogatására használják fel az eszközöket. Hova sorolható be azonban a kogníció társas kiterjesztése, amely az ember szociális képességei révén szintén hosszú ideje megfigyelhető? A kiborg fogalma könnyen elfedheti a jelenségek lényegét: az információ feldolgozásának részleges kihelyezését, akár társas, akár kulturális értelemben, amelyben a mesterségesen létrehozott környezet játszik fő szerepet. A mesterséges eszközök visszahatnak az ember kognitív struktúráira, azaz, az emberi kogníció, a kultúra és az eszközök együttesen változnak (ez az evolúciós változás egy fajtájaként írható le), így ez utóbbiak többet jelentenek, mint kiterjesztést. Más szóval, éppannyira igaz, hogy az emberbe integrált mesterséges szerkezetek egy hibridet képeznek, mint hogy a társas vagy elektronikus hálózatokba integrált ember egy új élettérben vagy környezetben találja magát. A kiborg tehát inkább metafora, amely az átalakulás bizonyos aspektusait képes megragadni, másokat nem.

Mi több, az eszközök ennek során szintén egyfajta evolúciós változáson mennek keresztül. A korábbi eszközöket nem egyszerűen felváltja egy újabb, hanem a régebbiek részt vesznek az újabbak konstrukciójában, miközben maguk is fokozatosan átalakulnak. A korábbi kommunikációtörténeti példákhoz kapcsolódva lehetne erre említeni az írás átmenetét a nyomtatott szövegbe, vagy a modern médiumok esetében a mozgóképek átmenetét a klip vagy a videómegosztás médiumába. A változás sosem elszigetelten zajlik, hanem az emberi tevékenységek, különösen pedig a társas tevékenységek kölcsönhatásában.

De valójában itt sem új jelenségről van szó, amely a kultúra megjelenéséhez lenne kötve, hanem a biológiai evolúciós folyamatokban is megfigyelhető exaptációról. Az újdonság megjelenéséhez nem kell gyökeresen új struktúrákat kialakítani, hanem a funkció változásával az adott terület működése is változhat, akár biológiai szervezetekről, akár mesterséges rendszerekről legyen is szó. Egy szerv vagy egy technikai eszköz (vagy éppen médium) a korábbi előtörténete által meghatározottól eltérő, új funkciót nyerhet egy fokozatos változáson keresztül, amely a kognitív képességek terén szembetűnő átalakulásokat eredményezhet. Gould és Vrba (1982) szerint egy olyan tulajdonság, amely korábban adaptív volt, a környezet vagy az organizmus más változásai során elveszítheti funkcióját (például a környezetből eltűnnek azok az elemek, amelyek adaptívvá tették az adott tulajdonságot), és felvehet egy újabb funkciót; vagy ehhez hasonló módon, egy olyan tulajdonság, amely csupán más adaptív funkciók mellett, de esetlegesen önálló funkció nélkül jött létre, szintén elláthat egy funkciót (Gould és Lewontin [2006] ismert példájában a gótikus templomok ívmezeinek dekorációs kitöltését említi, ezek ugyanis eredetileg csupán a statikai szükségszerűség miatt kialakított felépítésből adódtak, de a freskófestészettel új, saját funkciót nyertek). A kognitív struktúra változásai a kulturális változások függvényében különösen jól leírhatók az exaptáció segítségével, hiszen a legtöbb esetben található egy előzmény, egy korábbi funkció, amelyre az új funkció mintegy ráhúzható. Példaként lehet felhozni a vizuális feldolgozás egyes vonásait, amelyek az írás megjelenésével az írásjelek felismerésének funkcióját vették fel. De ugyanilyen exaptációs folyamat megy végbe több esetben a mesterséges eszközök változása során is, amikor egy adott funkciót betöltő eszköz részben vagy teljesen új funkciót vesz fel. Ez a digitális környezet eszközeiben talán még erőteljesebben jelen van, mint a technikai változások megelőző sorában: a korábbi médiumok integrálása például több funkcióváltást is eredményezett, amelyek az eredetileg egy adott funkcióra vagy funkciócsoportra tervezett eszközök lényegi átalakulásához vezettek. A mobiltelefon eredeti funkcióját tekintve a vezetékes telefon biztosította kapcsolattartás helytől független kiterjesztéseként jelent meg, ám a hamarosan új funkciókat is felvett, mint például a naptári bejegyzések, a fényképek vagy videofelvételek készítése, vagy később a mobil internet megjelenésével az adatkapcsolat folyamatosságának biztosítása, az érintőképernyők elterjedésével pedig a különféle alkalmazások futtatása. Tipikus exaptációs folyamat figyelhető meg a mobil szöveges üzenetek továbbításának felbukkanásában: a második generációs mobiltelefonok megjelenésekor a korábban csupán metaadatok továbbítására használt csatorna kihasználásával a hangtovábbítás mellett lehetőség nyílt rövid szöveges üzenetcsomagok küldésére. Amikor 160 karakterben határozták meg az üzenetcsomagok tartalmát (olyan megfigyelések alapján, hogy az emberek többségében ilyen terjedelmű szöveget írnak egy átlagos postai levelezőlapra vagy az akkor még használatos telexüzenetekben), a telefonon történő gépelés nehézkessége okán arra számítottak, hogy sosem lesz sikeres, inkább csupán szükséghelyzetek megoldására lesz alkalmas. A funkció kialakításával azonban hamarosan a kommunikáció és a kapcsolattartás egy sajátos módja jött létre.

Természetesen éppúgy, ahogy a szelekciós elven alapuló adaptáció, az exaptáció sem univerzális magyarázat azokra az evolúciós változásokra, amelyek az emberi kognitív képességek és a kultúra kölcsönhatásában, vagy a technológiai változásokban végbementek. A kultúra tekintetében a meglévő neurális struktúrák nem pusztán specializálódtak egy adaptációs folyamat eredményeképpen, valamint a specializálódott területek nem egyszerűen új funkciókat vettek fel, hanem a területek közti sokrétű kapcsolatok kiépítésével, a neurális struktúra kiterjesztésével új kognitív képességek jöttek létre. Az írás és olvasás képességének kialakításában Wolf (2007) szerint annak volt fő szerepe, hogy a neurális hálózaton belül összeköttetésbe kerültek a vizuális feldolgozást végző területek és a magasabb szintű funkciókat ellátó asszociatív területek, amelyek lehetővé teszik a szimbólumok megértését. Nyilvánvalóan ebben közrejátszottak olyan korábbi összeköttetések is, amelyek még a nyelv előtt a vizuális jelek értelmezéséhez kapcsolódtak, például egy állat lábnyomának felismerését lehetővé tevő struktúrák, valamint azok az asszociációs területek, amelyek elvégezték a nyom alapján az adott fajhoz tartozó állat jelenlétére történő következtetést. A kultúra lehetősége ezeknek együttes következménye: a kezdeti specializáció, amely egyes területeket érint és egymástól elkülönülő funkciók kialakítását teszi lehetővé, majd a környezeti és idegrendszeri változások a funkciók váltását eredményezik, végül a specializált területek új kapcsolati rendszert képesek kialakítani. Voltaképp ez az, ami más léptékben a tanulás alapját adja. Az olvasás esetében a funkciók gyakorlására és az összeköttetések megerősítésére van szükség ahhoz, hogy tudatos kontroll nélkül, a jelek láttán automatikusan olvasson az ember.

Kollektív megismerés

A kultúra nem csupán a kognitív képességek kiterjesztését eredményezi, hanem a társas élet új szintjét is jelenti. A kommunikációs eszközök hatása abban is mérhető, hogy a közösség új kulturális elemeket hoz létre, és a közös cselekvéssel, a tevékenység koordinálásával új intézmények jelennek meg. Ezzel a társas struktúra is összetettebbé válik, mivel a koordinált cselekvésben részt vevő emberek egy-egy feladatra képesek specializálódni, így bonyolultabb és távolabbi célok is megvalósíthatóvá válnak. A kultúra, a kognitív képességek és a technológia koevolúciója jól követhető ebben az esetben is: a társas struktúra, az intézmények, a megismerőképességek és a technikai eszközök egymást katalizálva egyre összetettebbé válnak.A digitális környezet a társas cselekvések összehangolásának új lehetőségeit nyitja meg, az elektronikus információs hálózatok lényegében minden területen képesek a folyamatok egymáshoz igazítására. A kommunikáció kiszélesítése és az információhoz való hozzáférés leegyszerűsödése, az információs körforgásban részt vevő tömegek kiszélesítése a társadalmi struktúra és a kultúra átalakítása mellett olyan rétegeket is bekapcsol a társas cselekvésbe, amelyek korábban nem kerülhettek volna összeköttetésbe egymással. McLuhan Gutenberg-galaxisával egyidőben Douglas Engelbart (1962), az amerikai haditengerészet kutatója egy jelentésében úgy ír a számítástechnikáról, mint az emberi intelligencia kiterjesztéséről. Akár egy kollektív intelligencia, az elektronikus információs hálózatok az összeköttetések megteremtésével együttes kognitív funkciókat is ellát, és a közös kognitív képességek fejlesztése messze kiterjedő hatást gyakorol más kognitív képességekre. Ez a folyamat a közelmúlt néhány kulturális és tudományos eredményéből is kiolvasható.

A hálózatba kötött információ a tudásképzés és tudástermelés új színtereként jeleníti meg az elektronikus hálózatokat, amelyek korábbi tudásformák és új formációk termelésére is alkalmasak. Egyik legkézenfekvőbb alkalmazásuk az enciklopédia-szerű tudás összeállítása. A hálózatok megjelenése előtt is volt már példa arra, hogy szélesebb tömegeket vonjanak be a tudástermelésbe: az Oxford English Dictionary például már régóta bátorítja arra olvasóit, hogy új szócikkek javaslatát, a fogalmakra vonatkozó definíciókat és példaszerű idézeteket küldjenek be a szerkesztőknek. Az információs hálózatok azonban magát a szerkesztési folyamatot is elmozdítják egy központi helyről, ahogy az a Wikipédia összeállításában tetten érhető. A szabad felhasználású internetes enciklopédia 2001-es indulása óta folyamatosan egyre többen kapcsolódtak be szerkesztésébe, amelyet a szócikkek struktúrájának meghatározása, a szerkesztés szabályainak rögzítése segít. Kezdetben – érthető módon – bizalmatlanság fogadta az oldalt, hiszen arctalan és nem feltétlenül hozzáértő szerkesztők munkájának tartották. A szócikkek vagy azok módosításának közösségi ellenőrzése azonban csupán négy év alatt is annyira növelte a megbízhatóságát, hogy a legutóbbi kutatások szerint szócikkei nem tartalmaznak több hibát vagy tévedést a nagy nyomtatott enciklopédiákhoz képest (ld. pl. Gilles 2005). Mivel azonban a hálózaton talált információt szubjektív módon kevésbé megbízhatónak érzékeli a felhasználó, így számos területen – többek között az oktatásban – továbbra is gyakran feketelistás forrásnak számít még annak ellenére is, hogy ma a Wikipédia jól ellátja egy naprakész enciklopédia funkcióját azzal, hogy lehetővé teszi a tájékozódás kezdeti lépéseit egy, a felhasználó számára korábban nem ismert területen (Kubiszewski et al. 2011). Bár a kollektív tudás összeállításának jelensége ebben az esetben sem előzmények nélküli, a Wikipédia kultúra és technológia kölcsönhatásának egy jellegzetes, a digitális környezetben előálló formáját példázza.

A hálózatba kapcsolt tömeg intellektuális potenciáljának kihasználására a Wikipédia indulása után néhány évvel már külön fogalmat is alkotott a Wired magazin egyik szerkesztője, Jeff Howe (2006). A crowdsourcing a tömeg munkaerejének kiaknázása: a projektekben alkalmazott néhány szakember korlátozott lehetőségei helyett a hozzá nem értő tömeg munkája vezet eredményre, külön erőforrások lekötése nélkül. Howe példája az internet fényképes adatbázisai, ahonnan egyszerűen és gyorsan lehet bármilyen felhasználás céljából képekhez jutni anélkül, hogy külön szakembert kellene erre alkalmazni. Akár egyéni feladatokat (mint a fényképek esetében), akár kollektív munkát kell végrehajtani (amikor a résztvevők közötti kapcsolatokon keresztül összehangolják a munkát), a crowdsourcing előfeltétele a potenciális résztvevők kiterjedt hálózata. Valójában a kollektív intelligencia természetében itt kettős hálózatosodás figyelhető meg: a hálózatba kötött emberek egyéni intellektuális potenciálját és a hálózatba kapcsolt számítógépek egyedi számítási kapacitását az összeköttetések gazdag rendszere teszi lehetővé. A feladatokat apró részekre osztják e két hálózat erőforrásai között, a teljes eredmény pedig a számtalan töredék összeillesztése alapján áll elő.

A kollektív munka hálózatos természete jól megfigyelhető a tudományos kutatásoknál, ahol elsőként a Galaxy Zoo projekt keretében a galaxisok osztályozását végezte el önkéntesek egy csoportja: 2007-ben egyetlen év alatt mintegy 150 ezer önkéntes csatlakozott a projekthez, amely így 50 millió galaxis osztályozására volt képes. Az önkéntesek a csillagászati „aprómunkát” végezték el, amelyhez nem volt szükséges különleges képesítés, elegendő volt egy rövid ismertető iránymutatásaihoz igazodni (az önkéntesek száma hamarosan 250 ezerre nőtt; Franzoni – Sauermann 2014). Hasonló vállalkozás a SETI, a földön kívüli intelligencia jelei után kutató program közösségi ága (https://setiathome.berkeley.edu ld. Engelbrecht 2008): a Kaliforniai Egyetem rádióteleszkópjával felfogott információcsomagokban között olyan rádiójeleket keresnek az önkéntesek, amelyek valószínűsíthetően nem természetes forrásból (ami ebben az esetben háttérzaj), hanem mesterségesen, értelmes civilizációk által szándékosan kibocsátott jelekből állnak. A zooniverse.org oldala jelenleg 52 aktív tudományos projektet jelenít meg, amelyek a csillagászati példákhoz hasonlóan a crowdsourcing módszerét alkalmazzák – a genetikai kutatásoktól a genfi CERN-ben folyó kutatásig a Higgs-bozon keresésében. Minden esetben nagy tömegű információn végzett, viszonylag egyszerű feldolgozási feladatokat kell ellátni, de egyes esetekben a résztvevők közötti kooperációra is szükség van. A módszerrel mindegyik projekt lényeges anyagi megtakarításokat érhetett el (mi több, gyakran a pénzügyi lehetőségek korlátai miatt, kényszerűségből kezdenek hasonló projektekbe), lényegesen kevesebb szakértő alkalmazása mellett.

Az „aprómunka” szétosztásával a konkrét feladatokon kívül a tudományos munka más területein is fejlődés érhető el. Mivel e részeredmények szélesebb körből származnak, azok integrálásával a tudományos elméletek az absztrakció magasabb szintjét érhetik el, és az elméletek lényegesen összetettebbekké válhatnak. A kultúra egyik meghatározó sajátossága, hogy a kommunikáció és a tudásátadás folyamatai révén biztosítja a hozzáférést mások kognitív erőforrásaihoz, tapasztalatához, tudásához, vagy általánosságban: gondolataihoz. Az elektronikus információs hálózatok voltaképp kiteljesítik ennek lehetőségét azzal, hogy tömegesen teszik elérhetővé mások gondolatait. Ami a tudományos munkában a crowdsourcing, az a kultúra esetében az egyéni megismerés és tudás kollektív és kölcsönös kiaknázása. Így kézenfekvő, hogy a tudományos elméletek éppúgy magasabb szintet érhetnek el, ahogy az oktatás terén a társas megismerés és a tudásmegosztás is növelheti a hatékonyságot.

A kollektív intelligencia kiemelkedéséhez további érvet szolgáltatott a sztigmergia jelenségének felismerése. A fogalom arra utal, hogy a kollektív munkában részt vevő, egymással közvetlen kommunikációt nem folytató egyének a környezeten végrehajtott változtatással koordinálják tevékenységüket. A biológia egyes rajokban élő fajok viselkedése alapján írja le a sztigmergia folyamatát, megfigyelve például a termeszvárak vagy a kaptárak építését a rovaroknál. A közvetett kommunikáció azt jelenti, hogy a környezet megváltoztatása hordoz információt az egyedek számára, így saját tevékenységét mindegyikük ahhoz igazítja: érzékelve például a termeszvár építésének adott állapotát, képes végrehajtani a következő lépést. A környezet ebben az esetben éppúgy külső emlékezeti tárként szolgálhat, mint Donald elméletében a kommunikációs eszközök, bár nyilvánvalóan lényegesen szűkebb keretek közt. Az információt a környezet állapota hordozza, ezért nincs is szükség közvetlen kommunikációra az egyedek között; az egyed tevékenységét pedig a többiek által elvégzett feladatok határozzák meg, ezért nincs szükség központi irányításra. Az információból mindig csak annak az apró töredékéknek kell rendelkezésre állnia, amely a következő lépés elvégzéséhez szükséges, a teljes közösség által elvégzendő feladatok globális áttekintése ugyancsak szükségtelen. A rendszer egyszerű, nincsenek összetett feladatok vagy viselkedési szabályok, a teljes csoport mint rendszer működése pedig a minimális információval rendelkező egyedek kooperatív munkájából emelkedik ki.

A kollektív teljesítmények kiemelkedése az elektronikus információs hálózatokon ehhez hasonló sajátosságokat mutat. A sztigmergia magyarázatot adhat arra, miként jelenhet meg valamilyen összetett aktivitás, strukturált tevékenység központi tervezés és irányítás nélkül is. A crowdsourcing esetében természetesen létezik egyfajta központ, amely meghatározza a célokat és a feladatokat, valamint összesíti az eredményeket, de a hálózatos tevékenységnek ez nem elengedhetetlen előfeltétele. A Wikipédia csupána kereteket biztosítja, amelynek funkciója a munkakörnyezet biztosítása, nem pedig az irányítás. Az egyes szócikkekben közreműködő felhasználók a környezeten mások által végrehajtott változtatások alapján végzik munkájukat és bontakoztatják ki a témát. De hasonló folyamat írható le Rheingold (2012) szerint az olyan nagyobb internetes keresők esetében, mint a Google, ahol a keresési eredmények és azok rangsora több millió felhasználó tevékenységének nyomai alapján áll elő – sőt, maga az internet is sztigmergikus vonásokat mutat, mivel a felhasználók tevékenységét központi irányítás helyett a digitális környezeten végrehajtott változtatások koordinálják. A web 2.0 jelenségei, vagy specifikusabban a közösségi oldalak működése szintén leírhatóak a sztigmergia segítségével. A hálózat integrálja az egyének tevékenységét, ezáltal az egyéni teljesítmények nem csupán összeadódnak, hanem új, közös kulturális produktumok jelenhetnek meg.

Vizualizálás és médiakonvergencia

A digitális információ megjelenítésének sajátossága, hogy a korábbi médiumok egymással keverve jelennek meg. Ez a jelenség nem is csupán az egyes médiumok anyagait érinti, hanem egyben a módot is, ahogyan az információt az egyes médiumok korábban strukturálták és megjelenítették. Jenkins (2006) meghatározásában a médiakonvergencia az a folyamat, amelyben egymás mellett léteznek a média különböző fajtái, a tartalom pedig kevert módon folyamatosan árad rajtuk keresztül. A konvergenciának nincs rögzített formája, állandó változásban van, a különböző médiumok egymáshoz való viszonya rugalmasan alakul.

Jellegzetes példa erre egy átlagos weblap tartalmának összeállítása. Maga a weblap új médiumnak tekinthető, de az elemei korábbi médiumok formái szerint kerülnek oda. A szöveges részek számos formát felvehetnek, újságcikkek, hirdetések, jegyzetek, hivatalos közlemények vagy akár szépirodalmi művek alakjában szerepelhetnek. A képek a tudósítások, portrék, dokumentációk, reklámok vagy éppen nyilvántartások anyagai lehetnek, de származhatnak egy utazás vagy személyes esemény képei közül is. Animációk, filmrészletek, videoklipek jelenhetnek meg a lapon – miközben mindegyik a saját médiumának logikáját követi, a digitális környezet struktúrája egy konvergens elrendezést eredményez.

A vizualitás előretörése nagyjából egy időben és szoros kapcsolatban is van a médiakonvergencia jelenségével. A képi fordulat a korábbi nyelvi fordulatra rímelve próbálta megragadni azt a folyamatot, amely a képi megjelenítések terjedését kísérte: a képek meghatározzák, miként lehet a világot és az identitást megragadni, és miként hozzák létre azt a társadalmi valóságot, amelyben a felhasználó él. A technológiai újítások kitágítják a képek lehetőségeit, és Mitchell (1994) szerint ez a képek szerepének újraértelmezését teszi szükségessé. A digitális környezet egy nagyrészt vizuális világot jelent, amelyben az információ elrendezését vizuális támpontok segítik. A számítógépek és a hálózatok használatának terjedését nagy mértékben mozdította elő, hogy a digitális környezettel egy vizuális felületen kerül érintkezésbe a felhasználó.

A számítógépek korai generációi még csupán szöveges megjelenítésre voltak képesek, és a számítási, valamint tárhely kapacitás növekedésére volt szükség ahhoz, hogy a grafikus felületek megjelenjenek. A vizuális megjelenítés előmozdítja a tájékozódási képességet, mert a természetes környezet észleléséhez hasonló kognitív folyamatok közelebb állnak a felhasználóhoz, mint a programozási nyelvek. A mára megszokott ablakok vagy a weblapok elrendezésénél ismerős menügombok megkönnyítik, hogy a számítógép használója akár bővebb előzetes ismeretek nélkül is kiismerje magát a gépen, csupán néhány alapvető vizuális struktúrát kell elsajátítania. A közösségi oldalak terjedésében hasonló jelenséget lehetett tapasztalni: a szöveges alapú, legfeljebb üzenetek váltására alkalmas oldalak nem terjedtek el, legfeljebb csak a számítástechnikát egyébként is ismerő felhasználók körében. Ahogy azonban átköltöztek a grafikus felületekre, könnyebben csatlakoztak azok is, akik magukhoz a számítógépekhez nem sokat értettek. Jelenleg a közösségi oldalak felületei nagyban megkönnyítik a tájékozódást, a képek és mozgóképek megosztása pedig vonzóvá teszi használatukat. A képek látványa azt az illúziót kelti, mintha a szemlélő bizonyos mértékig részesévé válna az élménynek, az események sokkal valóságosabbak, mint egyszerű szöveges leírásuk lenne.

Mitchell kijelentése, miszerint a képek konstruálják a társas valóságot, új értelmet nyer a közösségi oldalak felületein. A felhasználók szinte a megosztott képek világában élnek, életük eseményeiről képek sorozatát állítják elő és osztják meg idővonalukon. Gyakran egészen apró vagy mindennapi történések jelennek meg, például a megvásárolt koncertjegyek képe, a megterített asztal vagy a vendéglőben feltálalt étel. A természetes és a digitális világot egyaránt képek sorozatán, egy kiterjedt vizuális folyamaton keresztül lehet érzékelni.

Mashup- és remix-kultúra

Az információ egyszerű és széleskörű elérhetősége a kulturális termékek tömegét és terjedését új szintre emelte a kultúra korábbi elemeinek újrakeverésével. A web 2.0 egyik központi jellegzetessége, az alkotó és a befogadó közötti különbségtétel elmosása eredményeképpen a felhasználó az interneten talált kulturális elemeket nem csupán szemléli, hanem valóban fel is használja egyes tulajdonságainak megváltoztatásával, átszerkesztésével vagy az elemek ötvözésével. Már a digitalizálás is afelé hajtotta a szövegeket, képeket vagy éppen zenei elemeket, hogy a felhasználó módosítson rajtuk, mivel rendelkezésre álltak azok az egyszerű programok, amelyekkel szinte bárki megtehette ezt (vö. Lehmann 2001). A „szerkesztés” vagy módosítás folyamata általánossá válik. A kultúra elemei ezáltal kevésbé tekinthetőek rögzített alkotásoknak, mintsem a folyamatos változtatás felé nyitott termékeknek. Nyíri (1994b) találó megfogalmazásában „a szövegszerkesztő képernyőjén megjelenő szöveg arra vár, hogy fölfrissítsék – átírják, javítsák, kiegészítsék” (371-372.; kiemelés az eredetiben). A web 2.0 megjelenésével, a hálózatosság és a közösségi alkalmazás kiterjesztésével ez még inkább érvényesnek tűnik, amint ez a közösségi oldalakon is látható – ezek ugyanis a tartalmak létrehozására és megosztására sarkallják a felhasználót.

Ebben az elméleti keretben könnyen érthetővé válik a remix-kultúra. A kulturális elemek újrahasznosítása nyilvánvalóan korábban is megtörtént, ám a digitális környezet kiszélesítette és felgyorsította ennek lehetőségét. A narratívák egyes részei vagy éppen az öltözködési divat elemei hosszú idő elteltével újra felbukkanhatnak, mivel a kultúra a megelőző kulturális korszakok sajátosságaira is épít. A digitális környezetben az újrahasznosítás viszont a kulturális tevékenységek paradigmatikus jellemzőjévé válik.

A mashup fogalma olyan alkotásokat – eredendően zeneszámokat – takar, amelyek két vagy több korábbi alkotás újrakeveréséből, összeolvasztásából jönnek létre. A mashup alkotásokat Sonvilla-Weiss (2010) plurális, a gondolkodás és cselekvés párhuzamosságából adódó termékeknek tartja, amelyeknek közvetlen gyökere a 20. század első felének kollázs-művészetében fedezhető fel. A digitális környezetben a mashup és a remix a felhasználók által előállított tartalmak egyik fő formája a közösségi oldalakon. Előállításuk során a felhasználók különböző töredékeket gyűjtenek össze (vagy maguk is töredékesítenek), amelyek újrakombinálásával egy új alkotás jöhet létre, esetenként akár anélkül, hogy az eredeti alkotásokra utalás történne, máskor pedig explicit tartalmi és formai utalással a kiinduló alkotás(ok)ra. Az alkotás lényeges eleme így a defragmentálás, a töredékek összegyűjtése és az új produktum mint teljes egész létrehozása.

Az elektronikus információs hálózatokon található anyagok jó kiindulópontjai a mashup-ok és remixek készítésének. Jenkins (2010) a filmés sorozatrajongók internetes tevékenységét vizsgálva öt olyan tulajdonságot mutat ki, amelyek ösztönzőleg hatnak a felhasználókra, hogy továbbgondolják, kiegészítsék vagy újrakeverjék a korábbi anyagokat: ezeket magoknak, lyukaknak, ellentmondásoknak, hallgatásnak és lehetőségeknek nevezi. A magok olyan utalások, amelyek nyitottá teszik a művet egy-egy újabb szál felé, de a kiinduló mű ezeket nem bontja ki. A felhasználó így új történeteket, aspektusokat dolgozhat ki, amelyek kapcsolódnak ugyan az eredeti anyaghoz, de az új alkotás főként saját fantáziájától függ. A lyukak olyan hiányzó részek, amelyeket a felhasználó saját intenciói szerint tud betölteni. Ezek az eredeti alkotásnak olyan darabjait jelentik, amelyek eleve szükségesek ahhoz hogy a felhasználó létrehozza saját értelmezését, ezért az eredeti anyag szerzője szándékosan kitöltetlenül hagyja. Ellentmondások egyaránt kerülhetnek szándékolt és szándékolatlanul a kiinduló alkotásba. A mashup készítője ezért az ellentmondások feloldásával saját értelmezését tudja megjeleníteni, módosítva ezzel az eredeti mű hangsúlyait. A hallgatás minden esetben szándékolt: olyan elemekre vonatkozik, amelyek szisztematikusan maradnak ki az eredeti műből. A hallgatás feltörésével a felhasználó a mű teljesen új értelmezését képes létrehozni, mivel a figyelmet azokra a részekre irányítja, amelyek eredetileg kimaradtak, a mashup-ban azonban központi jelentőséget nyernek. Végül a lehetőségek azokat az irányokat takarják, amelyek az eredeti alkotás továbbgondolására, folytatására irányulnak.

Ez az öt tulajdonság elsősorban a narratívákkal rendelkező, főként mozgóképes alkotásokra érvényesek – ebben az esetben jó példa a rajongói videó –, de analóg módon leírhatóak a fanzine (zenei újrakeverés) vagy akár mindazon anyagok esetében, amelyek internetes mémekként keringenek a kultúrában. A digitális környezet az egyszerű újraszerkesztés biztosításával ösztönzi a felhasználókat a hivatkozott tulajdonságok kiaknázására. Ezek alapján az eredeti alkotás darabjaira bontható, újrarendezhető, újabb aspektusai nyithatók meg, új értelmezései hozhatók létre. A mashup és a remix már azért is természetesnek számít a digitális környezetben, hiszen itt az információ könnyen tehető töredékessé (ha nem eleve töredékekként jelent meg), és könnyen szerkeszthető új egésszé. Jenkins (2010) egyik fiatal interjúalanyát idézve arra hívja fel a figyelmet, hogy a tömegmédia és a médiakonvergencia korában felnövekvő nemzedék számára természetes a játékos újrakeverés: nem okoz gondot, hogy különböző történetekből származó elemeket vagy eltérő szereplőket együttesen használjanak fel játékaik során, ez pedig meghatározta annak módját, hogy később milyen interakcióba kerüljenek a médiával vagy a kultúra egyes összetevőivel.

Az alkotó és befogadó közötti szigorú határvonal elmosódásával együttesen a különböző fragmentumok összeállítása megváltoztatja a médiahasználat módjait is. A felhasználó, aki egyben alkotó és befogadó, másképp olvas, másképp néz képi megjelenítéseket, másképp hallgat zenét – mivel közben maga is átformálhatja az olvasott, látott vagy hallott elemeket. A digitális környezetben a szöveg lehetőségek egész sorát tartalmazza, amelyeket az olvasó a remix során bonthat ki. A kultúra folyamatos mozgásban van, amiképpen a kulturális termékek is folyamatosan változnak, és rögzített forma helyett változatokkal, potenciális formákkal rendelkeznek.

Lényeges összefüggés mutatható ki a digitális környezetben zajló kommunikáció sajátosságai és a remix-kultúra között. Azzal, hogy a hagyományos értelemben vett médiumok megszűnnek és a médiakonvergencia folyamatában helyüket átveszi az információs hálózatokból felépülő digitális környezet, a kommunikáció nem lehet egyirányú, de még csak nem is kétirányú, mivel nem közlő és vevő vagy alkotó és befogadó között, hanem számos egyenrangúnak tekinthető kapcsolaton keresztül, több irányban folyik. Így alapesetnek nem az információ változatlan formában történő terjedése, hanem annak folyamatos változása számít. Könnyen belátható ez a központi tartalomszolgáltatás és a szóbeszéd mint horizontális kapcsolatokon terjedő információ összevetésével. Az egyetlen központból kiinduló tartalomszolgáltatás esetében minden felhasználó ugyanazt kapja, ezzel szemben a horizontális, hálózatos struktúrában elhelyezkedő felhasználók egymástól sosem az eredetivel teljesen megegyező információt kapnak. A digitális környezet, a web 2.0 struktúrája, a közösségi oldalak éppen ez utóbbi forma elterjedését eredményezték, a felhasználók jelentős részben egymástól szerzik az információt.

Kultúra és oktatás

De miért is lényeges mindez? Miként kapcsolódik kultúra és a digitális környezet összefüggéseinek megismerése az oktatás kérdéseihez?

Annak érdekében, hogy az oktatás képes legyen alkalmazkodni az újabb kihívásokhoz, tekintettel kell lennie a kulturális változásokra – márpedig ebben a jelenlegi legfőbb tényező a digitális környezet széleskörűen érvényesülő hatása. Az oktatás megfelelő alakítása érdekében ismerni kell a változások természetét és azokat a háttérfolyamatokat, amelyek a kultúra egészében zajlanak. Úgy tűnik, kétirányú rendszerben kell elképzelni az oktatás fejlesztését: egyrészt szükség van olyan oktatáspolitikára, amely célok és értékek mentén artikulálja a hosszú és rövid távú feladatokat; másrészt ismerni kell a realitás korlátait, a kulturális környezetben végbemenő változásokat, hogy ehhez lehessen alakítani a pedagógiai gyakorlatot. Az információ és a tudás átadásának, valamint a kommunikációs folyamatok átalakulása szükségessé teszi az oktatás gyakorlatának lényegi újragondolását.

A digitális kommunikációs eszközöket az oktatás hajlamos pusztán eszközöknek tekinteni, és nincs tekintettel arra, hogy a rajtuk futó alkalmazások egy digitális környezetet hoznak létre éppúgy a fiatalok, mint a felnőttek számára. Ezért a pedagógusok többsége az oktatás eszközeként beépíti ugyan gyakorlatába azokat, de nem lép ennél tovább. Holott a pedagógiának inkább azt a helyet kellene megtalálnia a digitális környezet új kulturális formái közt, amelyet betölthet, és a módot, ahogyan eredményesen képest részt venni az újabb generációk nevelésében és oktatásában. A pedagógia szerepe különösen fontos a technológiai változások idején.

Buckingham (2008) szerint az újabb generációk tagjait akkor értheti meg a pedagógus, ha tisztában van mindazokkal a változásokkal, amelyek környezetükben végbemennek: az életüket meghatározó társas és kulturális tevékenységek átalakulásával. Éppígy kell ismernie a mindennapi társas környezetüket, amely számukra realitásként jelenik meg. A digitális környezet mind a társas érintkezés, mind a kognitív folyamatok terén egyre inkább uralkodóvá válik, de éppígy jelentős hatást gyakorol a kultúra és az oktatás területére is. Alkalmazkodni kell azokhoz az új szemléleti módokhoz, ahogyan a fiatalok szövegeket olvasnak, képeket vagy mozgóképeket néznek, vizuálisan strukturált információt befogadnak.

Azok a kulturális változások, amelyek mentén Donald (2001) leírja az emberi gondolkodás fejlődését, szoros kapcsolatban vannak a tudás átadásának egyes módjaival, meghatározva így az oktatás lehetőségeit az adott időszakokban. A epizodikus kultúrában a tudás a konkrét eseményekhez kötődött, ezért átadása is csupán ezek függvényében valósulhatott meg. A mimetikus kultúra a mimézis, az utánzásos tanulás lehetőségét eredményezte, amelynek során a cselekvésminták vagy azok egyes aspektusai adhatók át, a tudást továbbra is az aktivitáshoz kapcsolva. A mitikus kultúra már megvalósítja a leválasztást: a narratívák az absztrakció különböző szintjein képesek megragadni az eseményekből és cselekvésekből kinyerhető tudást, végső soron függetlenítve azokat a tényleges történésektől. Ennek alapja a nyelvi átadás. A nyelv médiuma gyökeresen átalakítja a tudásátadás formáját, a kimondott szót téve meg az információk közvetítésének elsődleges eszközének. Ezzel együtt a nyelv és a történetek struktúrája meghatározó az oktatás és tudásátadás tekintetében. Donaldnál a legmagasabb absztrakciós szintet a teoretikus kultúra képviseli: a rögzítettséggel az információ és a tudás nem csupán hatékonyabb vagy tartósabb médiumot nyer, hanem azokon újabb kognitív műveletek is végrehajthatók. Az oktatás ezáltal intézményesülhet, megjelenhetnek a diszciplináris kánonok, és kialakítható a tudás kezelésének a könyvkultúrára jellemző módja. A változások természetesen mindegyik esetben visszahatottak a kognitív képességekre, ezért azok a sajátosságok, amelyek meghatározták a tudásátadás és az oktatás lehetőségeit, a kultúra és a megismerőképességek koevolúciós folyamatai során formálódtak.

A digitális környezetben megjelenített információ struktúrája, az alkotások természete és a digitalizálással megnyíló szerkesztési lehetőségek az oktatást is átalakítják. Azok a jellemzők, amelyeket például a mashup-ok és remixek kapcsán lehet leírni, jól tükrözik az alkotói-befogadói attitűdöket az elektronikus információs hálózaton. Egy átgondolt oktatás inkább törekszik ezek hasznosítására, mintsem kizárására. Mint Lessig (2008) írja, a remix-kultúra a kreativitás – pontosabban: a közös vagy társas kreativitás – új formája, amely a készen talált anyagok újszerű felhasználására épül. Kreatív abból a szempontból is, hogy a digitális technológia azon eszközeit, melyeket más célból fejlesztettek ki, újszerű módon alkalmazzák és teszik elérhetővé a szélesebb közönség számára a megosztás révén. Az oktatás maga is alkalmazhatja ezt a kreativitást; de legalábbis ösztönöznie kell a kreatív alkalmazásokat.

Amennyiben a könyvkultúra környezetében kialakított tudásátadás mintáját követve próbáljuk a jelenlegi oktatást is megszervezni, úgy az nem lesz képes ellátni feladatát. Az új digitális környezethez új oktatás szükséges, amely életképes – azaz, képes alkalmazkodni a környezetéhez. Ebben a környezetben az információ és a tudás létrehozásának új módjai, a tudásreprezentáció és az információk átadásának új formái jelennek meg, ugyancsak az egymással kölcsönhatásban változó kultúra és a megismerőképességek átalakulásának függvényében. Az oktatásnak ehhez kell igazodnia. A hálózatok révén korábban nem látott mértékben válik hozzáférhetővé a kulturális termékek egész sora, megakadályozva, hogy a kultúra egyes részeit privatizálják, csak „kiválasztottak” számára tegyék elérhetővé (Stevenson 2002). A múzeumok a gyűjteményeik darabjait közzéteszik oldalaikon, nem csupán látogatóik számára; a könyvtárak elektronikus információs rendszere a kultúra szöveges korpuszát kínálják az olvasóknak; és bár jogi aggályokat vet fel, de a hálózatok biztosítják a jogdíjjal védett kulturális termékek – filmek, sorozatok, zenék, könyvek – hozzáférhetőségét is. Ezekkel a digitális környezet által nyújtott lehetőségekkel az intézményes oktatás is csak nyerhet.