Digitális identitás

Bizonyos módon mindig online mutatjuk önmagunkat még akkor is, ha nem vagyunk egyetlen digitális kommunikációs eszköz közelében sem (ami manapság különösen ritka eset), mivel az interneten mindenfelé hagyunk nyomokat, közösségi oldalakon, blogokban, Twitteren és más oldalakon, melyek aktívan hozzájárulnak identitásunk elemeihez. (...) Az identitás és online reprezentációja ezért nem olyasmi, amit kikapcsolhatunk, eltávolodhatunk tőle, vagy más módon leválaszthatjuk személyiségünk mindennapi gyakorlatáról.
Rob Cover (2016. x.)

Az emberek többsége hajlamos úgy gondolni saját identitására, mint egy statikus, a teljes élettartam alatt állandó és egységes belső magra. Hiába változik a test, változnak a külső életkörülmények, vagy változik saját tudása, az identitás állandó marad. Ez a hétköznapi elképzelés szinte elszigeteli az identitást környezetétől, amely nem változtathat rajta, legfeljebb bizonyos mértékben a kedélyállapotok szintjén. A tudományos gondolkodás hasonló alapokon építette ki az esszencialista identitásfelfogást, amely szembehelyezhető a konstruktivista elképzeléssel. Az identitás korántsem statikus, inkább sokrétű kapcsolatban áll környezetével, és folyamatosan módosul a születést követő fejlődés, a tanulás, a felejtés, az öregedés, a stressz és a betegségek függvényében. LeDoux (2002) szerint az identitás az agy szinaptikus struktúrájával együtt változik, márpedig azt a környezetből érkező hatások egész sora befolyásolja. Az idegrendszer a korai években alakítható a legrugalmasabban, amikor is az agyra a kiterjedt plaszticitás jellemző; bár ez az első néhány évet követően erőteljesen csökken, a szinaptikus struktúra később is változhat a különböző hatások fényében, legyen szó akár a környezetből érkező ingerekről, akár irányított tanulásról.

Ezek a hatások állandóan formálják az identitást, lassú, néha észrevétlen változásokat elindítva. Azonban nem csupán az időbeli változás révén kétséges, hogy az egységes identitás illúzió. Számos összetevőből áll, amelyek változó mértékben érvényesülnek abban, amit az egyén a környezete felé mutat. Azok az idegrendszeri területek, amelyek az idegrendszerben hozzájárulnak az identitás kialakulásához, Ramachandran (2011) szerint egy hálózatot alkotva kerülnek kölcsönhatásba egymással. Bár az identitás neurobiológiai alapjai még nem teljesen ismertek, rugalmassága és módosulásai minden valószínűség szerint kapcsolatban állnak e funkcionálisan elkülöníthető hálózat plasztikus működésével.

Az elektronikus információs hálózatok a rajtuk folyó kommunikáció rugalmasságával szemléletesen jelenítik meg az identitás különböző részeit és azok változásait. Már maga a digitális környezet megjelenése is elindíthat egy folyamatot, amely az indentitás fragmentálódásához, vagy egyenesen a különböző identitások kiépítéséhez vezethet: Turkle (1984) egyenesen az identitás megkettőződését látja az elektronikus információs eszközök kiterjedt használatának egyik következményeként. Kétség merülhet fel azonban, hogy tényleg szétválasztható-e ilyeténképpen az online és az offline identitás. Mindkét terület erőteljesen hozzájárul az identitás felépítéséhez, különböző forrásokat használva ugyan, de semmiképp sem két külön identitás kiemelkedését eredményezve. Azok az események, amelyek folyamatosan alakítják az identitást, részlegesen a digitális környezetben mennek végbe, csakhogy ezek nem választhatóak le egyértelműen a természetes környezet hatásaitól: az egyén számára inkább összeadódnak, mintsem elkülönülnek. A félreértést minden bizonnyal az okozza, hogy a digitális környezetben megjelenő identitás más elemeket vagy az elemek más konstellációját tükrözi a nyilvánosság számára, mint amit a társak a természetes környezetben tapasztalnak (vö. Suler 2004).

Az online és az offline identitás elkülönítése melletti érvként lehet említeni a személyes információk felfedésében tapasztalható különbséget. A digitális környezetben a felhasználók privát eseményeket és gondolatokat is megosztanak, ezáltal identitásuk olyan elemeit is hajlamosak nyilvánossá tenni, amelyek a természetes társas viselkedésben inkább rejtve maradnának. Azonban itt nem feltétlenül az online–offline megkülönböztetésnek van létjogosultsága. Joinson (2007) amellett érvel, hogy a nagyobb hajlandóság a a személyes információ megosztására a kommunikáló felek láthatatlanságából adódik – ennyiben pedig minden mediatizált kommunikációs folyamatra jellemző. Egyik kísérletében összehasonlította a szemtől szemben folytatott interakciót a számítógépeken keresztül folytatott interakciókkal, eredményei alapján pedig az utóbbi esetben nagyobb mértékű lehet a személyes információ megosztása. Csakhogy amennyiben videóösszeköttetést létesített a számítógépek között, a megosztási hajlandóság megegyezett a szemtől szemben folytatott interakciókéval. A kommunikációs partner látványa tehát megakadályozza a személyesebb információk közlését. Ennek fényében az elektronikus információs hálózatokon folytatott interakciók során a partnerek vagy a közönség láthatatlansága ösztönzi a felhasználót identitása erőteljesebb felfedésére.

A vizuális anonimitás jelenségére Joinson (2007) több magyarázatot is elképzelhetőnek tart. A visszajelzés, különösen a nonverbális visszajelzés hiánya miatt a bizonytalanság csökkentése más módon szükséges, a közvetlen szóbeli közléshez képest explicit nyelvhasználat, a személyes információk megosztása pedig ebben segíthet (a partner látványának hiánya a kérdezést is határozottabbá teszi, a kommunikáló felek gyakrabban és szókimondóbb módon kérdeznek rá a másik személyes információira). Suler (2004) korábban hivatkozott hat faktora a digitális környezetben folytatott kommunikáció leírására a megosztási hajlandóság magyarázatában is alkalmazható: az anonimitás, a vizuális jelzések hiánya, az aszinkron kommunikáció, az akaratlan projekciók másokról, az alternatív identitások lehetősége, valamint a tekintély minimalizálása nem csupán a kommunikációs normák fellazulását, hanem a túlzott önkifejezést is előmozdíthatják. De ugyanígy közrejátszhat az az illúzió is, hogy a készülékek kikapcsolásával a digitális környezet elhagyható, az ottani tevékenység ezért nem számít különösebb súllyal a felhasználó társas életében. Az offline identitás azonban nem választható le ilyen könnyedén az online identitásról: a kettő szorosan egybetartozik, és a digitális környezetben megjelenő identitás nem iktatható ki azzal, hogy a felhasználó leteszi online eszközeit.

Amennyit a felhasználó identitásából megmutat a társak számára, az függ attól, miként érzékeli önmagát, miként tudja elhelyezni saját személyiségét a digitális környezetben. Ahogy az észlelésnél az élőlény helyzete és annak változása meghatározza azt is, hogyan észleli önmagát a természetes környezetben, úgy a felhasználó önmeghatározása is függ helyzetétől és tevékenységétől az elektronikus információs hálózatokon. A web 2.0, a közösségi oldalak hálózatba helyezik az individuumot, a felhasználó a hálózat részeként, az abban elfoglalt pozícióban érzékeli önmagát.

A digitális identitás esetében tehát felismerhető egyfajta kettősség: a felhasználó egyszerre érzékeli helyzetét a természetes környezetben, amelyben az elektronikus információs eszközöket használja, valamint a digitális környezetben, amelynek valóságát ezek az eszközök megjelenítik. Értelmetlen tehát a különbségtétel a „valós” és a „virtuális” között, hiszen az egyén számára e kettő együttesen jelenik meg valóságként.

Ebből a valóságból következik a jelenlét. Gibson (1979) szerint az érzékletek igazságát az jelenti, hogy segítségükkel az élőlény sikeresen mozoghat és cselekedhet környezetében, ez a sikeresség pedig a jelenlét érzetét kelti, működő interakciót építve ki élőlény és organizmus között. Nincs ez másként a digitális környezet esetében sem. A felhasználó érzékletei alapján sikeres tevékenységeket folytathat környezetében, a jelenlét itt is az interakciókból fakad. Az identitás felépítésében a jelenlét mindkét formája részt vesz.

Az identitás konstrukciójában és a jelenlét érzetében egy másik kettősség is megfigyelhető. A felhasználó az érzékszervek számára hozzáférhető környezetben éppúgy elhelyezi önmagát, mint társas interakcióiban. Az identitás a társakkal folytatott kommunikációs folyamatokban is formálódik, akár a természetes, akár a digitális környezetben is menjenek azok végbe. A társas interakcióban biztosított hitek, vélekedések, értékek és normák – szelekciót követően – beépülnek az identitásba. Gyakran egymásnak ellentmondó elemek is részt vesznek így az identitás konstrukciójában, de ez már csak azért sem gond, mert az identitás maga sem egységes: a különböző helyzetekben más-más aspektusai lehetnek meghatározóak a társas viselkedésben.

Az elektronikus információs hálózatokon e hatások függvényében az identitás képlékenyen alakul, annak ellenére, hogy a felhasználó törekvése a koherens identitás létrehozására irányulhat. A közösségi oldalakon mutatott identitás jól tükrözi azt a dinamikát, ahogyan konstrukciója során a felhasználó önmagáról egy változó képet alkot a nyilvánossá tett eseményekből, megosztott információdarabokból. Bizonyos esetekben ez a kép a nyilvánosság különböző körei felé eltérő is lehet: más identitás szól a barátoknak, a családnak, és más a hivatalos kapcsolatoknak – éppen úgy, ahogy a szemtől szembeni kommunikációs helyzetekben is más identitás mutatható a szülő, a tanár, a társak vagy a munkaadó felé (Mendelson – Papacharissi 2011).

A test szerepe az identitás kialakításában

Az elektronikus információs hálózatokon megjelenő csapatokat könnyen lehetne azonosítani a „testetlen” személyek közösségével, tekintettel arra, hogy a felhasználók biológiai testük nélkül, legfeljebb annak különféle képi reprezentációival vesznek részt az interakcióban. Valójában azonban már az eszközök kezelése miatt sem lehet teljesen zárójelbe tenni a testet, hiszen a digitális eszközök használata megköveteli a felhasználó testi részvételét. Fontosabb ennél, hogy az identitás kialakításában sem lehet eltekinteni a testtől.

A biológia a testi jellegzetességek kialakulását a környezeti körülmények oki hatásának tulajdonítja. Az evolúciós episztemológia szerint a test (részben) a környezetét reprezentálja (Lorenz 1983; Riedl 1982), életben maradása attól függ, mennyire illeszkednek tulajdonságai a környezet tulajdonságaihoz; ezért a test csupán abban a rendszerben érthető meg, amelyet test és környezete együttesen képez.

Test és környezet rendszeregészében folyamatos információáramlás zajlik, és ezen áramlás lényeges része, amit a test környezetéből reprezentál. Ennek következtében a test látványa más élőlények számára is információforrásként szolgál. Eltekintve a viselkedéses reprezentációtól, már a másik élőlény testi tulajdonságai (alakja, színe, mintázata) is lényegesek lehetnek az organizmus számára. Az evolúciós fejlődés során az élőlények megtanulták értelmezni a másik testét, vagy pontosabban, a másik testének látványát. De ezt a jelenséget az evolúció másra is kihasználja: a mimikri, a másik élőlény megtévesztése például a test tömegének optikai növelésével, más, veszélyes fajokhoz való hasonlósággal vagy óvatosságra intő színekkel éppen arra épül rá, hogy a testet reprezentációként is lehet kezelni. Ugyanakkor az is figyelemre méltó, milyen mértékű evolúciós előnyt jelent, ha egy élőlény biztonsággal képes értelmezni mások testének vizuális sajátosságait.

Test és környezet rendszeregésze lehetőséget teremt arra, hogy ne csupán az adaptációs magyarázatok túlfeszítésével avagy „naiv adaptácionizmussal“ legyen szükséges interpretálni a test reprezentációs tulajdonságait. Mint a mimikri esetében is látható, ezek a tulajdonságok nem fejlődhetnek ki izoláltan, de nem is csupán a fajtársakra vagy az adott élőhely más fajainak képviselőire vannak utalva, hanem az evolúciós környezet számos eleme (melyek ugyancsak nem függetlenek egymástól) részt vesz formálásukban. Egy dinamikusan változó környezetben az organizmusok mind e dinamikához, mind pedig saját aktivitásukhoz mérten szervezhetik viselkedésüket (Wuketits 1996). A biológiai test reprezentációs tulajdonságainak teljessége tehát egy összetett interakciós rendszerben folyamatosan változik. A kettős reprezentációs jelleg – egyrészt a környezet, másrészt saját belső tulajdonságainak reprezentálása – az élőlények tudományos megismerésében is nagy szerepet játszik: biztosítja annak lehetőségét, hogy a biológus már a test vizuális tulajdonságai alapján is lényegi megállapításokat tegyen és támpontokat kapjon az életmód felderítéséhez vagy éppen az osztályozáshoz.

A biológiai test tehát adaptációs folyamatok eredményeképpen formálódik. Fontos, hogy a lorenzi értelmezést követve nem lehet szembeállítani a testet valamiféle lélekkel vagy szellemmel. A dualista álláspontot meghaladva a test egyben az elmét is jelenti, s ez fontos lesz a következőkben a társadalmi és a digitális test tárgyalásakor is. Csak így érthető meg, milyen szerepet játszik a test az interakciókban és miért elsődlegesek a testi jelzések a különböző kommunikációs folyamatokban.

A társas test

A biológiai test az ember társadalmiságának következtében lényegileg alakul át. Úgy tűnhet, hogy azok a sajátosságok, amelyek a biológiai test esetében kitüntetettek voltak, itt háttérbe szorulnak. A test reprezentációs tulajdonságait elsősorban nem a természeti (biológiai), hanem a társadalmi környezet határozza meg. Ez a környezet alapvetően a társas és kulturális összetevőkre épül, olyanokra, mint a hagyomány, a jogi-politikai nézetek és a vallási felfogások.

A társadalmi lény testére hatást gyakorolnak a társas viselkedés normái, a társadalmi elvárások. Az egyik alapvető elvárás éppen az, hogy a biológiai test sajátosságait, szükségleteit és jellegzetességeit elfedje: a társas normák lényeges összetevője lesz a test megregulázása vagy éppen leigázása. A vallások többsége a dualista elképzelésből kiindulva mintha nem is kívánna tudomást venni a biológiai testről, vagy éppen károsnak, a követendő társas viselkedést és az emberhez mint társadalmi lényhez kötődő értékek érvényesülését megnehezítő tényezőnek tartja a testet. A középkori keresztény aszketikus ideál jó példa erre. A test e felfogás szerint egyfajta akadály, amely az isteni testetlen, tisztán spirituális élet útjában áll, s egyben az evilági bűnök forrása. Ugyanakkor a középkor számára lényeges volt a testi jelek egy fajtájának, a stigmáknak a szerepe, amelyek éppen a spiritualitással való mélyebb összeköttetésre utaltak. A stigmák mint a testen hordozott reprezentációk egy, a fizikai (testi) valóságon túli tartományból származtatott jelek, melyek nem csupán hordozóik mély vallásosságát, hanem az istenséggel való szorosabb kapcsolatát is nyilvánvalóvá tették mások számára.

A vallás által diktált szertartásrend megfelelője a társas életben az etikettnek a testi jelenségekkel kapcsolatos előírásai (Lafferton 1997), amelyek a test biológiai vonatkozásainak többségét a legszűkebb értelemben vett magánszférába száműzték. De a valláshoz hasonlóan, a társadalmi intézményrendszerek – különösen pedig a modern intézményrendszerek – is erőteljesen formálják a testről alkotott elképzeléseket (Foucault 1990, 1996).

Ennek eredményeképpen a test a társadalom számára az egyén befolyásolásának, hatalom alá rendelésének eszközévé válik – mi több, a hatalom „a testet fegyelmező és a népességet szabályozó eljárásokon“ keresztül építhette ki „az élet feletti hatalom szervezetét“ (Foucault 1996. 144.). Foucault szerint egészen a tizenkilencedik századig uralkodott az a felfogás, amely a bűnöst – a társadalmi rend ellen törő egyén testét – a kivégzések és kínzások főszereplőjévé tette, s csupán később kapott hangsúlyt a büntetés pszichés jellege (Foucault 1990). A bűnös testét a büntetés során megbélyegezték vagy megcsonkították, kivégzés esetén pedig a bűntől való szimbolikus megtisztítást végezték el rajta. A megbélyegzés vagy csonkítás a testet a bűn reprezentációjává teszi: a bélyeg vagy a csonka test hordozója mindenki számára látható módon jelzi bűnét, s a közösség a bűnössel szembeni magtartását e jelzés szerint szervezi. Ebből következően a testen hordozott jelzés az egyén társadalmi helyzetét, társas interakciókban betöltött szerepét egyértelműen meghatározza. Nem is meglepő, hogy a szociológia és az antropológia előszeretettel írja le a testet a társadalmi és szociális kapcsolatok kifejezőjeként. A test akkor is lényeges összetevője a kommunikatív viselkedésnek, ha eltekintünk a gesztusok, a test (szándékolt vagy szándékolatlan) mozgásából adódó elemektől. A test már pusztán jelenlétével és látványával is a kommunikáció alapvető része.

A bélyegekhez hasonlóan a testen elhelyezett szándékolt jelzések szembetűnő módozata a tetoválások és testékszerek sokasága, melyeknek számos válfaja ismert a különböző kultúrákban. Kevés olyan társadalmat írtak le eddig, amely ne alkalmazná ezek valamely formáját. E jelzések éppúgy hordozóik egyes tetteire vagy belső tulajdonságára utalnak, ahogy a stigmák, bélyegek vagy csonkolások. Jelentésük kultúránként igen eltérő és speciális lehet, legtöbb esetben a kívülálló számára nem is érthető, mire vonatkoznak. Mivel szándékolt jelzésekről van szó, reprezentációs jellegük mellett lényeges kommunikatív karakterük: olyan eseményekre vagy tulajdonságokra utalnak, amelyeket hordozójuk fontosnak tartott mások tudomására hozni. A leggyakoribb motivációk a testékszerek vagy tetoválások tekintetében (Wohlrab et al. 2007) ugyancsak komoly hangsúlyeltolódásokkal értelmezendők.

Természetesen a testen elhelyezett jelzések – így a tetoválás vagy a megbélyegzés is – értelmezhetők úgy, hogy a test csupán a reprezentáció hordozója, nem pedig maga a reprezentáció. Mivel a test jelenléte nem választható el az egyén jelenlététől, a rajta elhelyezett jelek mindig láthatóak. Nem lehet eltekinteni azonban attól a ténytől, hogy a testre tetovált jelzések és a testékszerek magát a testet változtatják meg. A test természetes (biológiai) megjelenését módosítva jön létre a társadalmi test mint a szociális viszonyok és kapcsolatok kifejezője vagy mint a kulturális hagyomány hordozója. A test a társas élet révén az identitás lényeges eleme lesz, amely képes kifejezni a személyiség egyes aspektusait. De a jelek nem is csupán kifejezőeszközök: a testi jelzések hordozója azonosítja magát e jelekkel.

A test megváltoztatása vagy átalakítása a modern nyugati társadalmakban egy érdekes, új elemmel is bővült: a testmódosító eljárások (diéta, testépítés, kozmetikai sebészet) terjedésével. A motivációkat tekintve, szubjektív módon túlnyomórészt a saját testtel való elégedetlenség vezet egy ilyen eljárás melletti döntéshez; ez az elégedetlenség azonban döntően a társadalmi elvárásokból, a társadalom által sugallt ideálokból eredeztethető. Kétségtelen, hogy a másoknak tetsző külső előnyt jelenthet a szociális interakciókban, a negatív társas visszajelzések pedig komoly nyomást fejthetnek ki a társadalom előnytelenebb külsővel rendelkező tagjaira. A fizikai megjelenést a társadalmi test esetében éppúgy információforrásként kezelik az interakciók során, ahogy a biológiai test esetében. Így az előnyösebb külsővel rendelkező egyénekhez a társadalom egésze hajlamos inkább pozitív, mintsem negatív tulajdonságokat társítani, és ez sajnos fordítva is igaz. Az ideális testről alkotott elképzelések mint társas konstrukciók ugyan kultúráról kultúrára változnak, ám minden közösség a saját ideálját tartja előnyösnek, így tagjai is ahhoz próbálnak hasonulni. A nyugati társadalmakban jellemzően igen széles lehetőség nyílt erre az elmúlt évtizedekben.

Különös, hogy miközben éppen e társadalmakban az individuális szabadság foka jelentősen megnőtt, a társadalmi nyomás a test vonatkozásában szintén erősödött. Úgy tűnik, mintha a testre kevésbé terjedne ki a szabadság és az önrendelkezés joga, mint az egyén életének más aspektusaira. Természetesen a döntés a test tekintetében is szabad döntést jelent, ám a társadalmi meghatározottságok jelentékenyebbnek látszanak. Talán még érdekesebb, hogy az ideálokhoz való alkalmazkodás igénye a női emancipációs mozgalmak erejének ellenére is rendkívül erős: miközben a nők többsége sikerrel vívott ki döntési szabadságot, megváltoztatva ezzel a nemek közti alá- ́és fölérendeltségi viszonyokat, a testről való döntést mégis erőteljesen uralja az ideál követésének igénye (vö. Palm 1996). A külsőt már-már „erkölcsi kérdésként“ kezelve kísérlik meg elérni a jelenleg ideálisnak tartott soványabb testalkatot, más testi tulajdonságok tekintetében pedig előszeretettel folyamodnak sebészeti eljárásokhoz.

Ha mindennek magyarázatában csupán a társadalmi elvárásokhoz való alkalmazkodást hangsúlyozzuk, rejtve marad egy lényeges momentum: a test módosítása alapvetően a társadalmi közegben elérhető sikert célozza, mivel a másoknak tetsző test segítséget jelenthet az érvényesülésben. Sarwer és Crerand (2004) egyenesen adaptív stratégiát fedez fel testmódosító a beavatkozások népszerűsége mögött. Az igazi kérdés viszont az, mire is utalnak a módosított testi tulajdonságok; más szóval, e társadalmi jelenségek kulcsa – legalábbis részben – a test reprezentációs sajátosságaiban keresendő. E téren pedig érdekes biológiai párhuzamokat lehet kimutatni.

Az első ilyen párhuzam a modern evolúcióelmélet egyik legérdekesebb gondolatából, a hátrány- vagy Zahavi-elvből adódik (Zahavi – Zahavi 1997). Ezen elv szerint az első pillantásra hátrányos testi tulajdonságok a párválasztásban előnyt jelentenek, mivel az ellenkező nem számára a magas genetikai minőségre vonatkozó jelzésnek bizonyulnak. Így például a hím páva hosszú farktollai nyilvánvalóan megnehezítik a táplálékszerzést vagy a ragadozók elől való elrejtőzést és menekülést, de ugyanakkor szaporodási előnyt is jelentenek, mivel a nőstények előszeretettel választanak feltűnő és díszes farktollú párt. Ezek a testi jelek arra utalnak, hogy hordozójuk „megengedheti magának“ még az ennyire költséges és veszélyes díszeket is, mivel olyannyira erős és egészséges. A testmódosítások révén kialakított jelzések egy része ehhez nagyon is hasonló módon magyarázható. Az akár komoly egészségügyi veszélyt jelentő beavatkozások azt az üzenetet közvetítik, hogy a test, melyen végrehajtották azokat, különösen egészséges és erős, károsodás nélkül képes kibírni még a drasztikusabb módosításokat is.

Az egészség jelzése persze más módon is lényeges lehet a testi reprezentációkban. Mivel az élőlények elsődlegesen egymás teste alapján vonnak le következtetéseket az egészségi állapotról, így fontos lehet, hogy a test látványos módosítások nélkül is egészséget sugalljon. A testépítés, a kisportolt test a férfiak esetében még akkor is fontos jelzés a másik nem számára, ha a modern nyugati társadalom életmódjában már nem is jelent közvetlen előnyt. A megnövelt izomtömeg nem különösebben hasznos egy irodában vagy egy áruházban, ám az elérésébe fektetett energia megtérülhet a párválasztásban vagy a társadalmi elfogadottság fokozásában.

Az egészség mellett a fiatalság demonstrálása is lényeges lehet a testi jelzésekben. E jelzéseket könnyű lenne elintézni azzal, hogy a mai nyugati társadalomban divatos a sportos és fiatalos testalkat – ennél azért mélyebb összefüggések is kimutathatóak. A fiatalság biológiai jelei a testen (például a sovány, szinte gyerekes vagy serdülő alkat, ráncok hiánya, feszes bőr) mindenképp komoly előnyt jelentenek a párválasztásban, különösen a nőknél. A fiatalság biológiai értelemben a test reproduktív korszakának jelzése, ezért a férfiak választása előszeretettel irányul a fiatalság jegyeit mutató nőkre, de maga a társadalom is aránytalanul nagyobb előnyöket biztosít a fiatalabbak számára. A modern társadalmakban széles lehetőség nyílik arra, hogy a fiatalságra utaló jegyeket kihangsúlyozzák és az öregedés jeleit halványítsák. A testmódosításokkal elérhető, hogy a fiatalságot időben kiterjesszék, így a test a fiatalság alapvető vonásait fogja reprezentálni.

A társadalmi test voltaképp tehát nem függetlenedik a biológiaitól. A test jelei nyilvánvalóan változnak a társadalmi sajátosságok, a kulturális tradíció vagy éppen a divat hatására, ám továbbra is jelentős szerepet játszanak azok a fő aspektusok, amelyek a test biológiai mivoltából erednek. A testmódosítás adaptív előnyt jelent, ezért egy adaptív stratégia részének tekinthető: mivel pedig a biológiai környezet kiegészült társadalmi összetevőkkel is – sőt, a környezet társadalmi összetevői váltak hangsúlyossá –, ez az adaptív előny nem csupán biológiai, hanem társadalmi téren is jelentkezik. Lorenzre utalva, a test továbbra is környezete reprezentációjának tekinthető, csak itt a társas élet jelenti a környezetet.

A digitális test

A társadalmi test esetében megfigyelhető, hogy a test mint reprezentáció egyre inkább nem a közvetlen testi jelenlét, hanem a testről alkotott kép vagy egyfajta virtuális test alakjában jelenik meg. A test képi megjelenítése hosszú kulturális előtörténettel rendelkezik, melyet lehetetlen lenne csak röviden is áttekinteni; érdemes azonban egy-két lényeges pontot kiemelni.

A test képi megjelenítésének minden egyes társadalomban éppúgy sajátos kulturális vonásai vannak, mint a test reprezentációs jellegzetességeinek. E vonások a kulturális változással együtt alakulnak, de a kultúrához hasonlóan erős hatást gyakorol rájuk a technológiai fejlődés. A testről alkotott technikai képek a képalkotó eljárások fejlődésével létrehozták a test új látványát – és érdemes itt nem csupán a fotografikus, elektronikus vagy digitális megjelenítésekre gondolnunk, hanem például az orvostudományban alkalmazott olyan eljárásokra, mint a röntgen vagy a mágneses rezonancián alapuló képalkotás (vö. Czegledy – Czegledy 2000). Ennek eredményeképpen a test új információforrássá is vált. Az orvostudomány esetében mindez elsősorban praktikus biológiai információt jelent, ám más területeken új társadalmi-kulturális információ is felbukkant (ilyen például a Galtontól eredeztethető, azonosításhoz felhasznált képi reprezentációk, mint az ujjlenyomat).

A testnek ezen képalkotó eljárásokkal létrehozott képe azonban csupán előzménye a tényleges digitális testnek. A technológiai fejlődés során a kommunikáció minden téren túllépett a személyes jelenlét szükségén. A biológiai test evolúciós eredetű információt hordoz, amely más élőlények számára a test közvetlen észlelésén keresztül értelmezhető. A társadalmi test a szociális kapcsolatokra, a közösség kulturális sajátosságainak megfelelő módon megjelenített individuális tulajdonságokra utaló jelzéseket hordoz, s ezen információt hozzá is adja a kommunikációban megjelenő tartalmakhoz. Ahogy a személyes kommunikáció leszakad a személyes jelenlétről, a test kommunikatív jelentősége csökkenni látszik. A digitális test ezért furcsa módon a testetlenségből nő ki: mivel a médiumokon keresztül zajló kommunikáció nem közvetít testi valóságot, nem is látszik szükségesnek a test megjelenése a kommunikatív cselekvések során. A digitális test fogalma persze már önmagában is a virtualitás világához való tartozást sugallja, nem véletlenül: a test virtualitása valójában csak a világméretű számítógépes hálón, a hálólétben (Ropolyi 2006) teljesedhet ki.

Amennyiben tehát a kommunikáció internetes csatornái a rajta keresztül egymással érintkező egyéneknek a testetlenség lehetőségét nyújtja, úgy e világban az individuum függetlenedhet a testétől. Míg korábban a test reprezentációs tulajdonságai feltételezték az ok-okozati kapcsolatot a test látványa vagy az arról készült képi reprezentáció között, addig a digitális környezetben ez az ok-okozati kapcsolat korántsem egyértelmű, hiszen a digitális test tulajdonságai nem feltétlenül függenek a fizikai test tulajdonságaitól. Ezen a módon látszólag elérhető a „tisztán szellemi“ létezés: a világhálón az egyén csupán olyan digitális adathalmazként jelenik meg, amelyet képes irányítani. A testtől való függetlenedés a szabadság kiszélesedését jelenti, mivel az egyént nem determinálja a mások által is látható-érzékelhető test; mi több, amennyit testéből láttatni engedne, abban szintén szabadon dönthet. Más szóval: úgy tűnik, a digitális test megválasztása mintha teljesen szabadon történne.

Szembetűnő továbbá, hogy az internetes kommunikáció során nem közvetlenül a test, hanem a test képe jelenik meg. Korábban a digitális test megjelenését összekapcsoltuk a test képi megjelenítésével; az interneten a test egyenesen képekre van utalva. Ha a test közvetlen látványának helyét a test képe veszi át, a vizuális információ óhatatlanul transzformálódik (elég csak arra gondolni, hogy minden képi megjelenítés kulturális meghatározottságokat tükröz), s megjelenítése teret enged a manipulatív praktikáknak. A digitális környezetbe lépve tehát a test megjelenítése alapvetően megváltozik – de vajon ugyanilyen mértékben változik-e a testről alkotott kép szemlélete is?

A test képe a fizikai tulajdonságok tekintetében ugyanolyan reakciót vált ki a szemlélőből, mint a közvetlen látvány. A magyarázat egyszerű: a virtuális közegben ugyanazok az érzékleti csatornák, a feldolgozás során pedig ugyanazok a neurális mechanizmusok használatosak, amelyek az ember természetes közegében, hosszú evolúciós folyamaton keresztül adaptálódtak egy fizikai világhoz (vö. Lee – Jung 2005). A képen látható tulajdonságok a test tulajdonságainak tekinthetők, és ahogy a szemlélő a biológiai test esetében a fizikai jegyeket információforrásként kezeli, úgy a virtuális test esetében is a látható tulajdonságokból von le következtetéseket a képi látvány „mögött“ álló ember valós tulajdonságaira nézve. Hasonló a helyzet a szociális tulajdonságok tekintetében is. A digitális test tulajdonságai a szemlélő számára a mögötte álló személy társas tulajdonságaira utalnak, így például az etnikumra, a foglalkozásra, érdeklődésre vagy családi állapotra vonatkozó jelzések a virtuális térben zajló interakció során meghatározzák a partner viselkedését (holott egyáltalán nem lehet biztos benne, hogy ezek valós tulajdonságok, nem pedig manipulatív céllal választott jelzések). Akárcsak a személyes fizikai jelenlét esetén, a partnerek itt is egyenesen keresik a másik testén látható azon reprezentációs jelzéseket, melyek a társas vonások felderítésében hasznosak lehetnek.

A társas interakciók terén így sok hasonlóságot lehet találni a természetes környezetben és a digitális környezetben zajló kommunikációban; nemkülönben sok a hasonlóság a tágabb értelemben vett társas viselkedés e két módjában is. Mint Wolfendale (2007) kimutatja, a digitális test elleni erőszakot az elszenvedő fél valós erőszakként éli meg, s mivel a fizikai jelenlét hiánya fellazítja az etikai normákat, a virtuális erőszak komoly fenyegetést jelenthet számára. Vannak ugyan etikai normák a digitális környezetben is, ám egyelőre még képlékeny formában, és a felhasználók sem érzik feltétlen követendőnek a normákat. A digitális test képi reprezentációja az etikai alany szerepét is betöltheti, s nem csupán azért, mert a szemlélő a képi reprezentációt azonosítja a mögötte álló reális személlyel, hanem mert ez utóbbi személy maga is azonosul virtuális megfelelőjével.

A digitális környezet egyes részeiben a digitális test mint avatar jelenik meg. Az internet egyenesen bátorít arra, hogy rajta keresztül zajló interakciók során a résztvevők ilyen testet kreáljanak magunknak. Nem véletlenül: mivel a kommunikációs helyzetekben a test látványa fontos információforrás, a digitális környezet sem mond le erről az előnyről. A személy képi megjelenítése – még ha nem is valóságos testi mivoltát nyújtja, – fontos része a virtuális térben zajló kommunikációnak. Figyelemre méltó, hogy bár a digitális környezetben biztosított annak lehetősége, hogy az individuum „testetlenül“, a test kötöttségei alól felszabadulva vegyen részt az interakciókban, valójában ez a lehetőség többnyire kiaknázatlan marad. Az avatar testi tulajdonságokat használ, fontos jelzéseket küldve ezáltal partnereinek. Ezek a testi tulajdonságok pedig éppen azok – és azokhoz hasonlóan is hatnak –, mint amelyek a biológiai és a társadalmi test esetében is jelen voltak.

E folyamat könnyen tetten érhető az avatar sajátosságainak kiválasztásában is. Látszólag az individuum teljes szabadságot élvez abban, miként alakítja avatarját. Nem köti semmi: céljainak vagy vágyainak megfelelően választhatja ki, milyen nemű és küllemű virtuális testet választ. A digitális környezet azonban korántsem biztosít akkora szabadságot, mint amekkorának ez első pillantásra tűnik. Az avatar kiválasztásában elsődlegesen a felhasználás közvetlen környezete meghatározó: a blogokban, internetes játékokban, közösségi portálokon vagy társkereső oldalakon más-más avatarok bukkannak fel (hacsak nem valós képet mutatnak), s ezek különböző mértékben mutatnak hasonlóságot a mögöttük álló valós személlyel, illetőleg más-más tulajdonságok dominálnak bennük (ld. Vasaliu – Joinson 2009). Egy játékban például előszeretettel választanak olyan avatart, amely erőt sugall; míg egy társkereső oldalon gyakran a társas készségekre (őszinteség, megbízhatóság) helyezik a hangsúlyt. Azaz: egy avatar kiválasztása éppolyan adaptív stratégia alapján történik, mint amely a biológiai és a társas test kapcsán is tetten érhető; az elsődleges különbség az, hogy a biológiai és a társadalmi környezet helyett itt a digitális környezet válik meghatározóvá. E környezet határozza meg, milyen testi tulajdonságok sikeresek az avatarok – a felhasználók – esetében. Ebből a szempontból pedig itt is érvényes Lorenz megállapítása, miszerint a test környezetét reprezentálja.

A digitális test esetén tehát mind a biológiai, mind a társas test jellegzetességei visszaköszönnek: a személyek a korábbiakhoz hasonlóan kezelik mások, és élik meg saját virtuális testüket. Tévhit, hogy a virtuális test függetlenedik a biológiai vagy a társas testtől, mivel még a virtuális közegben is fellép a test kényszerű megjelenítése, hiszen a test mint reprezentáció a kommunikációs folyamatok teljes körében elengedhetetlen információt közvetít. A digitális test reprezentációs tulajdonságai pedig azonosak a biológiai és a társas testével – onnan örökli azokat. A lényeges különbség a környezetben rejlik: a digitális test egy sajátos környezethez formálódik adaptív módon. Mivel azonban a testi jelzések s azok értelmezésének zöme a biológiai és a társas környezetben alakult ki, valójában arról van szó, hogy a két korábbi környezet kiegészült egy harmadikkal, a digitálissal.

A test három megjelenési módja tehát korántsem független egymástól, inkább egymásra épülnek. Reprezentációs tulajdonságaik egyaránt adaptív folyamatok termékének tekinthetők, mely folyamatok a társadalmi változás és technológiai fejlődés eredményeképpen egyre kiszélesedő környezetben mennek végbe. A digitális test az internet világában környezetével rendszert alkotva, azzal interakcióban alakul, miként ez korábban a biológiai és a társas test esetében is megfigyelhető volt.

A közösségi oldalakon a test és annak reprezentációi lényeges szerepet játszanak. A digitális kommunikáció nem csupán rá van utalva a testre, hanem a technológiai fejlődés egyre inkább a test mind teljesebb bevonása felé tart. Cover (2016) rámutat, hogy míg a web 1.0 a szöveges alapú kommunikációval részlegesen még eltekinthetett a testtől, addig a web 2.0 a grafikus felületeivel már rá van utalva legalább vizuális reprezentációira, a web 3.0 pedig már test és digitális környezet integrációját célozza.

Performatív identitás

A digitális test tehát a hálózatokon folytatott interakciók lényegi része, a tevékenységek alanya, amely a többi felhasználó szemében a cselekvéseken keresztül a személyt jeleníti meg. Ez a vonás párhuzamba állítható azzal, ahogy az esszencialista és a konstruktivista identitásfelfogások bizonytalanságait Butler (1993) a performativitás hangsúlyozásával kísérli meg túllépni. A belső, változatlan magként felfogott indentitás nem képes megbirkózni a társas és kulturális meghatározottságokkal, a társas életben konstruálódó identitás pedig az aktívan cselekvő, a környezetre nem csupán reagáló személy problémájával. Az identitás ezért performatív módon, az egyén önkéntelen, nem szándékolt cselekvése nyomán jön létre, miközben cselekvése összhangban van azzal a kulturális elvárással, hogy jól felismerhető, koherens, a társadalmi normáknak megfelelő identitást mutasson, mivel ez szükséges ahhoz, hogy részt vehessen a társas életben, kapcsolatokban. Azaz, a társas viszonyok alapja a cselekvő személy. Butler elsősorban nemek és nemi szerepek által meghatározott, a társas életben cselekvő, sajátos nemmel rendelkező testek kontextusában gondolja végig az identitás formálását, ám elképzelése a digitális környezetben is megfelelően alkalmazható.

A közösségi oldalakon folytatott aktivitások performatív jelleggel mutatják be a felhasználó identitását. A nyilvánosság – akár a barátok, közeli ismerősök, akár a teljesen ismeretlen más felhasználók – ezeken a tevékenységeken keresztül látják az adott személyt, így az a mód, ahogyan valaki például posztokat oszt meg egy közösségi oldalon, vitázik egy blogon vagy készít egy felhasználói profilt egy fájlmegosztó oldalon, esetleg közreműködik szócikkek készítésében vagy korrigálásában a Wikipédián, a performatív identitás részeit képezi (Cover 2016). Természetesen továbbra is érvényes az, hogy az online-offline elkülönítés nem alkalmazható jogosan: a digitális környezetben folytatott tevékenységek nem választhatóak le a közvetlen interakciók, a társas vagy kulturális közegben folytatott tevékenységekről, ezek inkább összetartoznak.

Ezért a közösségi oldalak nem csupán a felhasználók közötti kapcsolatokat biztosító helyekként értelmezhetőek a digitális környezetben, hanem az identitás létrehozásának színtereiként, amelyek szorosan kapcsolódnak más társas terekhez. A közösségi oldalak használata pedig a kommunikáción túlmenően az identitás performatív kialakítását célozzák. Ezek az oldalak csak a performativitás és annak a szélesebb társas-kulturális kontextusában értelmezhetőek helyesen. A felhasználók tevékenysége az oldalakon a tágabb társas-kulturális gyakorlatba illeszkedik, és bár a digitális környezet saját normái is kialakulnak, a társas viselkedés normái hatnak rá. Az identitás lehetőségei ezért bizonyos mértékben korlátozottak: a társas életben elfogadott kategóriák vagy címkék definiálják (mint például Butler [1993] esetében a nemi szerepek).

Az internet korai éveiben, amikor csak a tisztán szöveges alapú kommunikációra volt biztosított, az identitás kifejezésére is kevesebb eszköz áll rendelkezésre. Azok az elméletek, amelyek az online és offline identitás szétválását írták le, főként ebben az időszakban keletkeztek, mivel ekkor valóban adott volt ennek elvi lehetősége (ld. Turkle 1984). A felhasználó egyaránt felszabadulhatott a nemi, etnikai vagy vallási kötöttségek alól, és kevésbé kellet alkalmazkodnia a társas viselkedés elvárásaihoz. A web 2.0 azonban nyilvánvalóvá tette, hogy az identitás kifejezésének ez a szabadsága csupán illúzió: a közösségi oldalak vizuális reprezentációi, a társas kapcsolatok szélesebb nyilvánosság számára látható megjelenítése szükségképpen elválaszthatatlanná teszi az online és az offline identitást. A közösségi oldalak felhasználói kölcsönösen látják mindazt, amelyet valamelyikük megjelenít (a Facebook oldalain például a ‘követés’ funkciója jelzi, hogy figyelemmel kísérik egymás tevékenységét), ezért az identitás kibontakozása is mások előtt zajlik – legyenek akár a természetes, akár a digitális környezetben.

A közösségi oldalakon az identitás formálásának két fő eszköze a profil fenntartása-módosítása, valamint a tartalmak megosztása. A profil módosításával a felhasználó koherens, a nyilvánosságnak szóló identitást formál, a státusz egyszerű módosításával kezdve a személyes adatok, preferenciák vagy kedvelt intézmények és termékek megadásáig. A módosítás gyakorisága jelzi, hogy az identitás képzése sosem befejezett, minden mozgásban, változásban van – a koherencia sem a lezártságban, hanem az elemek megfelelő összeállításában és változtatásában található.

A közösségi oldalak struktúrája meghatározza, miként mutatkozhat meg a felhasználó identitása. A profil kategóriák alapján épül fel, és a felhasználó ezekbe sorolja be önmagát. A struktúra egyszerre tükrözi a társas-kulturális gyakorlatot – például milyen információ alapján lehet egy embert megismerni, mire kíváncsiak elsőként az emberek, így a nem, az életkor, iskolázottság, munkahely és más hasonló információk, – valamint a közösségi oldalak célja – például a szexuális irányultság, párkapcsolati státusz, kedvelt filmek vagy könyvek, amelyek a társas kapcsolatok kialakításának lényeges tényezői lehetnek. A profil kialakításával és módosításával, a kategóriák kiválasztásával performatív módon mutatkozik meg az identitás a digitális környezetben.

Külön jelentőséggel rendelkezik a felhasználó kapcsolati hálójának megjelenítése. A kapcsolatok hozzák létre azt a társas kontextust, amelyben a személy elhelyezi önmagát – de a mások által is látható hálózat elősegíti, hogy a többi felhasználó is megfelelő kontextushoz jusson az egyén megítélésében. A kapcsolatok felvétele, a bejelölés és a visszaigazolás megerősítésként hat a digitális környezeten kívüli kapcsolat felé is. A személyes kapcsolatok mellett a csoporttagság is lényeges társas információval szolgál, a felhasználó a többi csoporttag felé az összetartozást, míg a külső szemlélő felé az identitás többféle irányultságát jelezheti.

A közösségi hálókon a profil kialakítása mellett az identitás performativitását a megosztott tartalmak jelentik. A megosztás ténye felhívja a szemlélő figyelmét valamire, amit a felhasználó lényegesnek tartott megmutatni önmagából; azaz, a megosztás ténye önmagában is üzenet. Nem csupán olyan tartalmak lehetnek itt, amelyeket a felhasználó maga állított elő (sőt, leggyakrabban már készen kapott anyagok bukkannak fel). Ezek a tartalmak közrejátszanak az identitás felépítésébe és folyamatos újraalakításába, méghozzá nyilvános módon, a társak felé jelezve az identitás egy-egy aspektusát. A közösségi médiában jelen lévő intézmények és szervezetek ezt a jellegzetességet használják ki arra, hogy tartalmaikat elterjesszék. A sikeres intézmény képes rávenni a felhasználók nagyobb csoportját, hogy saját megosztásaikban e tartalmak szerepeljenek. E folyamat lényegében arról szól, hogy az intézmények – „brand”-ek – az identitás részévé váljanak, ahogy az a digitális környezeten kívül is megfigyelhető.

A megosztás interaktív elemnek számít az identitás formálásában, mivel minden megosztás egyben felhívás a visszajelzésre is. A társak megjegyzéseket, észrevételeket vagy kérdéseket fűzhetnek a megosztott tartalomhoz, vagy egyszerűen valamely gesztussal jelezhetik saját diszpozíciójukat a tárggyal kapcsolatban. A közösségi média egyik legfontosabb újítását jelentette, amikor 2016 februárjában a Facebook a korábbi egyszerű ‘lájk’ funkcióját öt másikkal egészítette ki: ettől kezdve a felhasználók nem csak a kedvelés, hanem a szeretet, a vidámság, a csodálkozás, a szomorúság és a düh jeleit is használhatták. A funkció egy lényeges társas igényre ad választ, a másik érzelmi állapotának visszajelzésére hivatott. De ugyanilyen jelentős abból a szempontból is, hogy az identitás megerősítést kapjon. Az eredeti ‘lájk’ számos, néha furcsa szerepben is szerepelhetett: a kedvelés mellett jelezhette az összetartozást, a preferenciát (például egy brand vagy egy termék esetében), a kölcsönösségre törekvést, vagy éppen az együttérzést (mint például gyászhíreknél). Bár ezeknek a funkcióknak egy része a visszajelzés újabb lehetőségeivel átalakul, a ‘lájk’ jelzése továbbra is erőteljesen kontextusfüggő marad.

A megosztott tartalmak között a felhasználó önmagáról készített képei különösen erőteljesen közrejátszanak abban, miként jelenik meg identitása a közösségi oldalon. A kép készítése önmagában is performatív aktus, amely a digitális környezet logikája szerint, vizuális és szándékolt módon ragadja meg az identitás egyes aspektusait.

Szelfi

A szelfi az önmegjelenítés közvetlen megosztáson alapuló módja, amely konstitutív módon járul hozzá az identitás nyilvános kialakításához. A kifejezés az utóbbi években vált népszerűvé, olyannyira, hogy 2013-ban az Oxford Dictionaries az év szavának választotta, amely meghatározása szerint „fénykép, melyet valaki önmagáról készít, leginkább okostelefonnal vagy webkamerával, és megosztja a közösségi médiában”. A döntés oka az volt, hogy 2002-es első felbukkanása óta a fogalom gyorsan és széles körben elterjedt, az egyik legtöbbször alkalmazott kifejezéssé vált a hétköznapi nyelvhasználatban. De nyilvánvalóan nem pusztán a fogalom használata terjedt el, hanem maga a képkészítés e sajátos módja is. Egy 2014-es felmérés szerint az okostelefonnal rendelkező felhasználók naponta megközelítőleg 93 millió szelfit készítenek és osztanak meg a közösségi oldalakon (idézi Sung et al. 2016). A képek az önmegjelenítés kitüntetett módjává váltak azáltal, hogy megosztásuk leegyszerűsödött és a felhasználók a szöveges információhoz képest szívesebben néznek valósághűnek látszó képi ábrázolásokat. A terjedéshez ugyancsak hozzájárul a képmegosztó közösségi oldalak megjelenése, mint például az Instagram vagy a Snapchat, melyeket közvetlenül lehet integrálni az okostelefonok operációs rendszerébe.

A terjedés külső, technikai és kulturális feltételei mellett lényeges szerepe van a motivációnak is: Sung és munkatársai (2016) négy alapvető motiváló tényezőt írnak le, a figyelemfelkeltést, a kommunikációt, az archiválást és a szórakozást. A közösségi ember természetes törekvése, hogy mások felfigyeljenek rá: ebben megfelelő eszközök a figyelemfelkeltő módon szerkesztett képek, a rendszeresen megosztott szelfik folyamatosan képesek fenntartani a figyelmet. A kommunikációs folyamatokban lényeges szerepe van az önmegjelenítésnek, a képek nyíltabbá és egyszerűbbé, olajozottabbá teszik a másokkal folytatott interakciót. A szelfik készítése megőriz valamennyit a házi fényképalbumok karakteréből is, amennyiben az életesemények összefüggésében készülnek és szerepet tölthetnek be a múlt dokumentálásában. Végül a szelfik készítése szórakoztató tevékenység is lehet, amely élvezetesebbé teszi az időtöltés más módjait is. A motivációs tényezők felfoghatók úgy is, mint amelyek a szükségletek kielégítésére irányulnak. Ebben az értelemben a közösségi oldalak használata a társas igények kielégítése érdekében történnek, a szelfik készítése és megosztása – ennek részeként – a szociális viselkedés természetes eleme a digitális környezetben.

Qiu és munkatársai szerint (2015) a szelfik tükrözik ugyan a készítőjük személyiségvonásait, de ezeket a fényképek szemlélői gyakran nem képesek helyesen kiolvasni a látottakból. A képek utalásokat tartalmaznak az egyes vonásokra a póz, arckifejezés vagy a kompozíció lehetőségeinek kiaknázásával. A személyes tér megjelenítése a háttérben például alacsonyabb fokú lelkiismeretességre utal, a mosoly pedig pozitív szemléletre és nyíltságra. Ugyanakkor elismerik a szelfi szerepét az önpromócióban: a közösségi oldalak a tudatos identitásépítés terepeiként alkalmasak arra, hogy a felhasználók valós személyisége helyett egy mások számára vonzó identitás képét jelenítsék meg. Nem meglepő módon, összességében nagyobb valószínűséggel készítenek és osztanak meg szelfiket az extrovertált személyiséggel rendelkező felhasználók (Sorokowska et al. 2016), de ez lényegében minden olyan, a közösségi oldalakon folytatott egyéb tevékenységekről is elmondható, amely az identitás nagyobb mértékű felfedését célozza.

A szelfi más fotókhoz képest nagyobb lehetőséget biztosít a felhasználóról kialakuló kép manipulálására. Egy mások által készített képen mások szemléletmódja tükröződhet, a felhasználó kevéssé tudja kontrollálni a képkészítés folyamatát, inkább csak a kép megosztását tilthatja le, ha önmagára nézve negatívnak ítéli azt. A személyiségvonásokban megfigyelhető egyéni különbségek mellett ez is közrejátszik abban, hogy az egyes felhasználók miként alkalmazzák a szelfiket.

A szelfik készítésével összefüggő társadalmi jelenségek, a fogyasztási javak (pl. szelfibot) terjedése nem csupán a szelfi népszerűségére utal, hanem egyben normativizálják is készítésüket. Kialakul az a speciális beállítás, kompozíció, póz vagy arckifejezés, amely az önmegjelenítés e módját meghatározza. A felhasználók saját identitásukat a képek terén ezért részben a szelfikészítés normái szerint hozzák létre – de lényeges kötöttséget jelent a tény, hogy készüléket legfeljebb kartávolságnyira lehet eltartani, vagy tükröt kell használni a megfelelően tág látótérhez. Más szóval, a valós személyiség egy szabványosított képkészítési folyamat következtében valamelyest háttérbe szorulhat, míg a szelfi normái, képkészítési vagy képszerkesztési szabályai sztereotipikus, többnyire a közönség számára vonzó vonásokat mutat be. A képkivágás, a készülék magasba emelése vagy az arckifejezés gyakran inkább a más szelfiken látott mintákat követi, mintsem a személyiség bemutatását szolgálja.

Az identitás tehát a szelfiken keresztül nem csupán megjelenhet, hanem formálódhat is. Az ábrázolás normáinak meghatározó jellege visszahat arra, miként látja a felhasználó önmagát. Az identitás felépítésébe ezáltal a társas viselkedés egyes aspektusai is szóhoz jutnak, éppen úgy, ahogy a társas-kulturális életben más konvencionális elemek is meghatározóak lehetnek. Igaz, a szelfikészítés néhány év alatt vált viselkedési mintává, így még kevésbé nyilvánvaló a hatása, mint például az öltözködési vagy az udvariassági szabályoknak, amelyek ugyancsak alakítják a személyiséget, amint annak részévé válnak.

Mivel a szelfiken keresztül a vágyott kép (is) megjelenik, ezért felmerülhet a képek manipulálásának kérdése. Az egyszerű képszerkesztő programok segítségével bárki képes megváltoztatni kisebb-nagyobb mértékben a képmását, annak megfelelően, miként mutathat mások felé kedvezőbb képet, így miként lehet népszerűbb. Chae (2017) eredményei alapján a képek manipulálásában az is szerepet játszik, hogyan lát másokat a felhasználó, és önmagával összehasonlítva kedvező eredményt kap-e. Ennek következtében azok is hajlamosak a képek szerkesztésére, akik egyébként nem panaszkodhatnának külsejükre (ez elsősorban nők körében figyelhető meg). A módosítások azon tényezői, amelyek a társadalmi test kapcsán felmerültek (például a fiatalabb kinézet, az izmosabb test) itt is közrejátszanak – sőt, a megoldás leegyszerűsödik, hiszen elegendő egy kisebb módosítás a képszerkesztő programmal, és a kívánt eredmény előállítható. Az összehasonlítás alapját gyakran olyan személy képei adják, aki a felhasználó számára mérvadó; ezért a hétköznapi társas kapcsolatok résztvevői mellett lehet egy népszerű, ismert személy is. A képek módosítása azonban minden esetben a környezetében élő társaknak szól.

Ez utóbbi arra is felhívja a figyelmet, hogy az identitás kialakulásában nagy szerepe van a társas megerősítésnek a digitális környezetben is. A szelfi egyik funkciója, hogy a felhasználó pozitív megerősítést kapjon másoktól. A készítés módja, az alkalmazkodás a szelfikészítés konvencióihoz vagy a képek későbbi szerkesztése a pozitív megerősítést szolgálja – de maga a tevékenység, a kép elkészítése és megosztása egyben üzenet is mások felé, a jelenlét megerősítésével, a társas kapcsolatokban és kommunikációs folyamatokban való részvétel deklarálásával.

Személyes narratíva

A digitális környezetben a személyes események jelentős része válik nyilvánosan hozzáférhetővé, befolyásolva azt a folyamatot, ahogy egy-egy esemény az egyén élettörténetének részévé válik. Az internet korai éveiben a honlapok egy része már osztott meg személyes információkat, ám az életesemények szélesebb körű publikálása a blogok megjelenéséhez köthető az 1990-es évek második felétől kezdődően. A blogok felületén csakhamar elérhető vált minden felhasználó számára a speciálisan e célra írt platformok elterjedésével (a legnagyobb hatású az 1999-ben induló blogger.com). A közfelfogás a blogok vezetését a naplóírás egy fajtájával azonosítja, nem alaptalanul, de nem is teljesen jogosan. A naplóírás az életeseményeket többnyire nem a nyilvánosság számára dolgozza fel, hanem személyes emlékezésre és reflexióra; ezzel szemben a blogok a nyilvánosság felé közvetítik az életeseményeket, még ha a felhasználóban időnként nem is tudatosul a nyilvánosság ténye. A személyes és nyilvános szféra összemosódása, amely a közösségi oldalak többségén is megfigyelhető (Mendelson – Papacharissi 2011), ezért erőteljesen jelenhet meg a blogok felületén.

Ahogy a mobil eszközök lehetőségei is kiszélesedtek, úgy a blogok frissítése is felgyorsult: lényegében valós időben készíthető egy-egy bejegyzés az aktuális eseményekről. Azzal, hogy a frissítés és megosztás valós időben történhet, nem csupán leegyszerűsödött a blogok vezetése, hanem maga a megosztás is az események részévé vált. Small és Vorgan (2009, 101.) keserűen jegyzik meg, hogy a blogot vezető felhasználó az események átélése és a reflexió helyett csupán dokumentálja azokat. Mintha az életesemények egy része nem is lenne tekinthető valóságosnak, amíg nem osztják meg valamilyen formában, fénykép vagy szöveg segítségével. Bár ez feltehetőleg eltúlozza a jelenség hatását, arra mindenképp érdemes felhívni a figyelmet, hogy az esemény és megosztásának egyidejűsége hatással lehet arra a folyamatra, ahogy az esemény a személyes narratíva részévé válhat.

A legelterjedtebb közösségi oldalon, a Facebookon a narratíva megjelenítésének elsődleges helye az idővonal lett. Giddens (1991) szerint a személyes narratíva egyben folyamatos önreflexiót jelent, melynek keretében az egyén döntéseket hoz önmagáról, végső soron pedig a narratíván keresztül hozza létre önmagát; az identitás egy projektté válik. A narratíva belső koherenciájának igénye meghatározza, milyen események kerülhetnek be és melyek maradnak ki. Az idővonal nem mindenben felel meg ennek, inkább a heterogén, folyamatos alakulásban lévő, a koherenciát gyakran feladó személyiség narratívája vázolható fel belőle. A vizuális elemek révén egyfajta kollázs áll össze, a különböző események, szelfik, megosztott hírek, mémek és információtöredékek kollázsa. Hasonló jelenség figyelhető meg a szöveges elemek esetében is. Egy-egy szöveg a szélesebb közönség számára nem érthető, míg mások a készen vagy félkészen átvett szövegek további megosztásai, amelyek több idővonalon is felbukkannak, szinkron vagy aszinkron módon.

A fiatalok körében a narratíva nem csupán az önkifejezésről szól, hanem a társakról is. Az események többnyire társas események, az idővonalon történő megosztással pedig bevonják a társakat a személyes narratíva összeállításába (Weber – Mitchell 2008). Hozzátéve, hogy az idővonalon nem csupán a tulajdonosa, hanem más is megoszthat tartalmakat vagy eseményeket (hacsak a felhasználó nem tiltotta ezt le), a narratíva létrehozása a fiatalok részvételi kultúrájának lényeges elemévé válik: közösen alkotják, ahogy közösen élik meg az élményeket, melyek alapul szolgálnak hozzá. A narratíva folyamatosan mozgásban van, az újabb események frissíthetik a korábbiakat, de a felhasználó törölhet róla elemeket, ezzel pedig a narratívát visszamenőleg is képes módosítani. A fiatalok esetében például megfigyelhető, hogy egy szakítást követően a közös képek eltűnnek az idővonalról, a nyilvánosság felé mintegy semmissé téve a kapcsolatot. Az életkörülmények változása is szükségessé teheti a narratíva újraszerkesztését, például egy új munkahely, ahol a felhasználó szeretné minél inkább pozitív színben feltüntetni önmagát.

Az idővonalon megjelenő események gyakran tudatos identitásépítésről tanúskodnak. Ahogy a fényképek, különösen a szelfik esetében, úgy a narratíva összeállításában is szempont, milyen képet szeretne mutatni önmagáról a felhasználó, miközben megerősítésre és elismerésre vár a társak felől.

Az ‘idővonal’ elnevezés azt sugallja, hogy rajta az események időrendben, az identitás kibontakozása pedig lineáris módon történik. Az az idő, ami azonban kiolvasható belőle, inkább egy kevert, nem szokványos időnek tekinthető. Két egymást követő esemény közt néhol csak pár perc, máskor akár egy év is eltelhet. Múlt és jelen gyakran keveredik rajta azáltal, hogy különböző időkben fűzhetők hozzá megjegyzések – egy újabb kommentelő pedig a követők számára a jelenhez közelítheti a múlt eseményét azzal, hogy új megjegyzést tesz közzé. Könnyen lehet, hogy az idővonal megtörő időrendje a múlthoz való viszonyt is átalakítja, ezzel a saját múlt, a személyes narratíva is más módon fogja felhasználni az időt.

A narratíva központi szerepe leginkább abban jelölhető ki, hogy az identitás különböző aspektusai, a különböző társas közegekben zajló életesemények és a töredékes információ nagyobb tömegében kísérli meg az identitás időben kibontakozó, nagyjából koherens összeállítását. Az idővonal kevesebb, mint a személyes napló történetei, mert szem előtt tartja a nyilvánosságot és a nyilvánosság felé mutatott kedvező képet; ugyanakkor több, mint személyes napló, mert kollektív módon áll össze és éppannyira koncentrál a megélt élmények személyességére, mint a társas vonatkozásokra.

Kulturális identitás – kulturális nevelés

Hall (1997) elmélete alapján az identitás társas-kulturális vonásai egy sajátos fejlődési folyamatban alakulnak ki. Az ember belső világa és a külső környezet közötti összeköttetést a személyiség kulturális vonatkozásai biztosítják: a kultúra nyújtja azokat a szimbolikus eszközöket (a sajátos jelkészletből felépülő szavakat, szövegeket, hangokat, képeket és mozgóképeket), amelyek egyaránt lényegesek a saját identitás kiépítésében és mások megértésében – mi több, a szociális interakciók összességében. Ezekkel az eszközökkel a mai társadalomban felnövekvő fiatalok mindegyike már kora gyermekkorától kezdve találkozik, és a kognitív fejlődés adott szakaszának megfelelő módon használja is azokat. Szembetűnő, hogy Hall egyfajta szociológia identitásfogalmat alkalmaz elméletében (vagy pontosabban: továbbfejleszti azt), amely szerint az identitás a személy és a társadalom közötti interakció során bontakozik ki, és ugyan rendelkezik valamilyen belső, egyéni központtal, a környezetében megtalálható társadalmi és kulturális elemek, melyekkel kapcsolatba kerül, folyamatosan befolyásolják (a gyermekkor nyilvánvalóan a legfogékonyabb időszak ebből a szempontból, de az identitás alakulása a különböző hatások nyomán egész életen át folytatódik).

A problémát Hall abban látja, hogy egyrészt a posztmodern kor a szubjektum átalakítása során eltünteti azokat a támpontokat, amelyek a modernitásban kulturális rögzítettséget, biztos sarokpontokat jelentettek az identitás kialakításában, másrészt a globalizáció eltávolít azoktól a kulturális elemektől, amelyek hagyományosan meghatározták az egyén szociális kötődéseit, a család, a csoportok és a nemzet szintjén egyaránt. A szimbolikus eszközök, jelkészletek folyamatos mozgásba kerülnek, megsokszorozódnak, és egyre erőteljesebben az egyén választásától függenek. Pedagógiai szempontból hozzá lehet tenni, hogy e választáshoz többé-kevésbé kialakult identitás szükséges, olyan, amelyekkel a gyermekek még nem rendelkezhetnek. Ők ezért a lehetséges identitások sokaságával találkoznak, a választáshoz és azonosuláshoz nem találnak megfelelő támpontokat. Az identitás posztmodern fragmentálódása tehát a kulturális sokféleségben, az alternatív jelkészletek tömegével már gyermekkortól kezdve megnehezítik a stabil identitás kiépítését.

A globalizáció a kulturális pluralitás mellé egy szinte ellentétes irányú folyamatot, a homogenizációt illeszti. Azok a tényezők, amelyek a kulturális identitás formálásában meghatározóak, a sokféleségben olvadnak össze, lingua francá-t képezve. Találóan jellemzi a helyzetet Brooke (2009), aki ebből kiindulva a lingua fracta kifejezést használja. Brooke az új média (a digitális médiumok összessége) kapcsán állapítja meg, hogy a jelkészletek proliferációja, nyitott és generatív mivolta révén a kulturális átadást – ezáltal pedig a kulturális környezetet – nehezen értelmezhetővé tette (sőt, az értelmezés maga is a lehetőségek folyamatos újragenerálást jelenti). Mindez rávilágít arra, hogy amit Hall a kulturális identitás elbizonytalanodásáról írt, az lényegében a digitális környezet megjelenésével válik igazán valóságossá. Brooke a felület (interface) elsődlegességére hivatkozik, amikor a kulturális közvetítés átalakulását jellemzi, tekintettel arra, hogy a különböző kulturális elemek egy digitális eszköz által létrehozott virtuális felületen jelennek meg, a felület sajátosságai pedig meghatározzák a közvetítés lehetőségeit (így például egy blog felülete lehetőséget biztosít a fordított időrendi áttekintésre, a visszajelzések küldésére vagy a közösségi oldalakon való megosztásra; ez utóbbi esetén pedig már egy újabb felület, a maga újabb lehetőségeivel jeleníti meg az adott kulturális elemet vagy tartalmat).

Amikor tehát a pedagógus megkísérli kezelni azokat a problémákat, amelyek a gyermekek digitális eszközhasználatának növekedésével köthetők össze, a kulturális identitás kérdését sem hagyhatja figyelmen kívül. A kulturális identitást alakító elemek a digitális környezetben bukkannak fel, de megfelelő nevelés hiányában a gyermekek identitásának formálásában gátló tényezőkként hatnak. A lingua fracta így univerzális, töredékes és a személyiség alakításában igencsak kétséges kultúrára vonatkozik. A digitális környezet alapvetően módosította a gyermekek és fiatalok mindennapi szociokulturális környezetét, mivel tevékenységeik jelentős részben átköltöztek a digitális eszközeik által biztosított információs és kommunikációs térbe – ennek jelkészletét pedig ma a lingua fracta biztosítja.

Ebben már maguknak az eszközöknek is komoly szerepe van. A fiatalok előszeretettel használják az újabb technikai eszközöket, és mivel személyiségfejlődésük részeként kísérleteznek különböző identitásokkal és az identitásukat kialakító stratégiákkal, erőteljesen kihasználják a technikai eszközök nyújtotta lehetőségeket. Weber és Mitchell (2008) szerint az – elsősorban kamaszkorban – tapasztalható identitásválság során az új médiumok kézenfekvő eszközökként kínálkoznak az identitás keresésében, melyeket az ipari társadalmak fiataljai előszeretettel alkalmaznak is, akár tudatosan, akár tudattalanul. A web 2.0-ás online alkalmazások, a tartalmak előállítása lényeges részét képezi az identitás konstrukciójának. A fejlődésnek ebben a fázisában a fiatalok számára kifejezetten kedvező a konstrukció lezáratlansága, a folyamatos újrarendezés vagy újraalkotás, amely a kísérletezésben az újabb identitások létrehozását ösztönzi. Mizuko Ito (2010) a média-mix fogalmát használja a folyamat magyarázatához: a fiatalok a kísérletezés során a digitális környezet különböző modalitásaiban megtalálható elemeket egymással vegyítve, saját élménnyel kiegészítve jelenítik meg identitásuk meghatározásához. A közösségi oldalak és alkalmazások mindent biztosítanak ehhez; de közösségi technológiaként egyaránt szervezik a fiatalok közösségi életét és identitáskeresését. Mint közösségi technológia, fő tulajdonsága a rugalmasság mind formájában, mind tartalmában (Goldman et al. 2008) – e rugalmasság pedig a kulturális identitás kialakításának sajátos posztmodern karakterével függhet össze.

A kulturális identitás tekintetében a technológia biztosította szabadság így egyszerre jelenthet előnyt, mivel a kísérletezés széles terepét kínálja fel, valamint hátrányt, mivel rugalmassága révén eltünteti a biztos, rögzített viszonyítási pontokat, amelyek az identitás kiépítésében lényegesek lehetnének. A pedagógia azonban nem ragadhat le a hátrányok (vagy ritkábban, az előnyök) hangsúlyozásánál, inkább úgy kell számolnia a technológiai meghatározottságokkal, mint körülményekkel, melyekhez adaptálnia kell módszereit. A digitális környezet természetében hordozza azt a rugalmasságot, töredezettséget és lezáratlanságot, amelyek a kulturális identitást folyamatos mozgásban tartják. A web 2.0 és a közösségi oldalak állandóan változó alapanyagot és eszközöket biztosítanak a fiatalok számára, hogy kulturális identitásukat meghatározzák – de ugyanakkor meg is akadályozhatják, hogy az identitás rögzített formát nyerjen. Papacharissi (2011) kiemeli, hogy a személyiség formálásában a digitális környezet révén megnövekedett azon elemek száma, amelyek folyamatos mozgásban tartják az identitást: a remixek, mémek és mashup-ok, a tömegmédiából átkerült narratívák, a digitális környezetre jellemző nyelvi fordulatok vagy képi megjelenítések egymással variálhatók, különböző kulturális háttereket és eltérő szubkultúrák elemeit vegyíthetik. Az önkifejezést segítő interaktív alkalmazások hozzájárulnak az identitás kiépítéséhez, de nem biztosítják azt a kulturális közeget, amely a Hall által definiált kulturális identitás létrejöttéhez szükséges lenne.

Ez a hiányosság könnyen összevethető azzal, amit más kutatások a több kulturális közegben felnövekvő, gyermekkorukban akár többször is más országba költöző személyek esetében tapasztaltak (Hoersting – Jenkins, 2010; Szabo – Ward, 2015). A „kulturális hontalanok” olyan gyermekek, akik úgy érzik, nem rendelkeznek kulturális identitással és csoportkötődéssel, de igényelnék azt (Vivero – Jenkins 1999). Analóg helyzet tapasztalható a digitális környezet kulturális diverzitásának kitett fiatalok esetében is, amikor a különféle szimbolikus jelkészletek sokféleségében nehézkessé válik a saját kulturális identitás felépítése. Szabo és Ward (2015) egyenesen identitásválságról ír, amikor a kulturális diverzitás állandóan megkérdőjelezi azon hiteknek, meggyőződéseknek és elköteleződéseknek a rendszerét, amelyek lényegiek az identitás rögzítésében – jelezve ugyanakkor, hogy fejlődéslélektanilag természetesnek tekinthető, amennyiben a személy életében, annak bizonyos szakaszaiban bekövetkezik hasonló válság. Mivel a digitális környezetben minden állandó mozgásban van, megszűnik a rögzítettség, így elképzelhető, hogy a válságállapot sem csupán egyes életszakaszokra lesz jellemző, hanem hosszabb időszakokra.

A nevelésnek mindezek miatt fel kell vállalnia azt a feladatot, hogy a kulturális identitást támogassa és erősítse a gyermekekben. A hagyományosnak mondható módszerek, így a kultúra korábbi mérvadó termékei, a kulturális összetartozást megerősítő társas események csak másodlagos szerepet játszhatnak ebben, mivel a gyermekek idejük jelentős részét a digitális környezet kulturálisan rugalmas és összetett közegében töltik. Ahhoz, hogy a pedagógus hatékony segítséget tudjon nyújtani, munkájába be kell építenie a gyermekek által mindennaposan használt digitális alkalmazásokat. A közösségi oldalak és a megosztáson alapuló kulturális termékek képesek orientálni a gyermekek kulturális identitásának formálását, de ehhez az szükséges, hogy a pedagógus segítséget nyújtson számukra a megfelelő használathoz. Ideális esetben a közösségi oldalak és a web 2.0-ás alkalmazások egyfajta tükrökként működnek, ezáltal pedig segítik tisztázni az identitást; ha azonban a gyermekek támpontok nélkül maradnak a digitális környezetben, akkor csupán zavart eredményeznek.

Lényeges azt is szem előtt tartani, hogy a gyermekek számára a digitális környezet eszközei a kulturális identitásukat is meghatározó összetevők lehetnek. Ezért a pedagógus sokat segíthet azzal, ha a gyermekek számára ismert eszközökön és alkalmazásokon keresztül közvetíti azokat a kulturális tartalmakat, amelyeket szeretne hozzájuk eljuttatni.

A digitális környezetben többféle hatékony alkalmazás található mindehhez. A kulturális identitás felépítése szempontjából lényeges narratívák vagy történelmi események feldolgozásához például lehetséges a közösségi oldalak struktúráinak felhasználása, így a fiatalok számára ismerős közeg erősítheti identitásukat. A legelterjedtebb közösségi oldal, a Facebook a felhasználó élményeit és életeseményeit egy idővonalon jeleníti meg, szemléletessé és mások számára hozzáférhetővé téve a felhasználó egyéni narratíváját. A The Wall Machine (http://thewallmachine.com) alkalmazás ezt a sémát aknázza ki, amikor lehetőséget nyújt bármilyen profil és idővonal megalkotására – így akár történelmi események vagy a kulturális identitást meghatározó más narratívák közös feldolgozásának része is lehet. A fiatalok számára a mindennapokból és a kortársakkal való érintkezésből ismerős struktúra a narratívát a jelenkor szempontjai szerint, kifejezetten a digitális környezetben felnövekvő nemzedék számára is könnyen megérthetővé teszi, miközben jól közelíti egymáshoz a múlt (történelmi) és a jelen (kortárs) perspektíváját. A konstrukció során a profilok megalkotásával a fiatalok az egyes szereplők nézőpontját, cselekvéseik és döntéseik szempontjait is megérthetik, a teljes történet kibontakozását, kulturális identitásukban játszott szerepét pedig közösségi módon, együttesen, az események modern újraalkotásával valósítják meg.

A kulturális identitás kialakításában ugyancsak lényeges azoknak az információs egységeknek a szerepe, amelyeket Dawkins (1986) elméletéből kiindulva a digitális környezetben mémeknek neveznek. Ezt a kérdést egy külön fejezet mélyebben is tárgyalja majd, de röviden itt is érdemes megemlíteni. Dawkins a gének analógiájára minden, a kultúra felépítésében közrejátszó információs egységet e fogalom alá sorol. Az analógia azonban azt is jelenti, hogy a mémeken a génekhez hasonló szelekciós és replikációs folyamatok mennek végbe – ezt a web 2.0 alkalmazásai szembetűnő módon meg is valósítják, termékeik pedig a remixek és mashup-ok formájában jelennek meg. Az interneten elérhető mémgyárak e folyamatok intézményes képviselőinek tekinthetők; többségük széles választékban kínál olyan sémákat, amelyek a kultúra különböző elemeit, eseményeket, karaktereket vagy ikonikus képeket használnak fel újabb tartalmak létrehozására (pl. https://memegenerator.net). Mivel a mémek részt vesznek a kulturális identitás formálásában, a pedagógia számos területen kiaknázhatja azokat. A fiatalok által létrehozott mémek újabb elemekkel bővítik a kulturális identitás, egy-egy narratíva társas konstrukcióját, miközben akár közös kritikai elemzések alapjául is szolgálhatnak.

Hall a kulturális identitással összefüggő problémákat a posztmodern fragmentálódásban és a globális kultúra homogenizáló hatásában látta. A pedagógia oldaláról a mémek mindkét területen jelenthetnek előnyöket, mivel különböző diszciplínákban és kognitív területeken hasznos jellemzőket mutatnak fel. A megfelelő mém sémájának alkalmazásával létrehozható az a kontextus, amely elősegíti az események megértését és beépülését a kulturális identitásba. Ugyanakkor – mivel a séma és vele a kontextus lecserélhető, – a fiatalok számára nyilvánvalóvá teszik a lehetséges nézőpontok sokaságát, a plurális szemléletmód előnyeit, az események megértését pedig több irányból biztosítják. A mémek előállítása a fiatalok számára aktív tanulás és megismerés, amely élményt is hordoz, miközben létrehozza a kulturális identitás kialakításához nélkülözhetetlen szociális kötődéseket.

Identitás és nevelés

A személyes identitás kiépítéséhez azonban az oktatásnak nem csupán a társadalmi és kulturális összetevőkkel szükséges tisztában lennie, hanem az identitás neurobiológiai és fejlődéslélektani alapjaival is. Mindaz, ami az intézményekben történik a fiatalokkal, az hatással van fejlődő identitásukra, ezért az információk átadása mellett külön kell magukra az eseményekre figyelni, valamint arra, miként élik meg azokat a fiatalok.

Az iskolai oktató-nevelő feladatok egyik kitüntetett része a gyermekek pszichoszociális fejlődésének elősegítése – ehhez pedig olyan környezetet kell biztosítania, amely egyaránt támogatja a személyiségfejlődést, a szociális kompetenciák kialakulását és a közösségi összetartozás fejlesztését. Új kihívást jelent a pedagógus számára, hogy a digitális környezet térnyerése mindhárom területet erőteljesen érintette: a személyiség fejlődésében az online identitás kialakítása, a szociális kompetenciák terén a web 2.0, különösen pedig a közösségi oldalak befolyása, a közösségi összetartozás, a csoportidentitás formálásában pedig az újabb sajátosságok alapján létrejövő online közösségek jelenthetnek problémát.

A digitális környezetben felerősödhet az a hatás, amely a gyermekeknél és fiataloknál (különösen kamaszkorban) az identitás formálódását kíséri. A fiatalok kísérletezhetnek különböző identitásokkal, a vonások különböző konstellációjával, miközben akár teljesen hamis képet is mutathatnak önmagukról: Turkle (1995, 180.) „társas laboratóriumnak” értelmezi az online környezetet, amely folyamatosan kísérletezve hozza létre és konstruálja újra az identitást. Mivel a web 2.0 alkalmazásai lehetőségek széles körét biztosítja ehhez a kísérletezéshez, elképzelhető, hogy a fiatalok számára ebből a szempontból vonzóbb is, mint természetes társas környezetük.

A performatív identitás előfeltétele annak, hogy a felhasználó megfelelően tudjon részt venni a digitális környezetben zajló interakciókban, – vagy szélesebben: a kulturális gyakorlatban, – valamint kötődést, összetartozást alakítson ki a hálózatos közösségekben. A nevelésnek azt a gyakorlatot kell céloznia, amely a gyermekek személyiségének formálását a környezeti adottságoknak megfelelően végzi.

Az intézményekben elsajátított tudásnak részt kell vennie a személyiség fejlődésében, de ez csak akkor lehetséges, ha az oktatás a digitális környezetet a személyiségfejlődés egyik meghatározó közegeként kezeli. A közösségi oldalakon és más web 2.0-ás alkalmazások segítségével folytatott identitásképzésben a pedagógiának is lehet szerepe: ha jelen van ezeken a színtereken, akkor befolyással is lehet az identitást formáló folyamatokra. Ehhez az oktatás anyagait nem csupán digitális formára kell hoznia, hanem a digitális környezet struktúrája szerint alakítania. Kissé sarkítva, az oktatásnak meg kell tanulnia a digitális környezet jelenvalóságát a fiatalok életének legfontosabb színterein, mert ezek jelenleg kimaradnak az intézményes oktatás fókuszából. Sikere jelenleg azon áll, mennyire képes átszőni azokat a területeket, amelyeken az identitás konstrukciója zajlik. Az elektronikus információs eszközöket nem kitiltani kell az intézményekből, használatukat nem megszüntetni kell a foglalkozásokon, hanem jelen kell lenni abban a környezetben, amelyet e készülékek megjelenítenek.

Az identitás konstrukciójában több megközelítés is érdekes lehet az oktatás számára: a korábbiakban ezek közül elemeztünk néhány szemléleti módot. Ha az oktatás ismeri azokat a körülményeket és folyamatokat, amelyek jelenleg a fiatalok identitásépítésében szerepet játszanak, akkor kezelni is képes azokat, segítve az identitás kialakítását.